Nyílik a hársfavirág is.
Langy teaillat a lomb.
Zöldbe borult koronáján
kis rovarok hada zsong.

Teljes történet ▸

Gödöllőn, az Alsópark területén él egy szembetűnő formájú, különleges történetű zöld juhar, amely már több, mint 70 éves. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, szinte minden gödöllőinek van élménye a zeneiskola mellett található megdőlt fával, amelyet többféle néven emlegetnek: mászófa, görbefa, kidőlt fa. Ez a különleges juhar az Ady Endre sétányról jól látható, a Grassalkovich Kastéllyal szemben a Frédéric Chopen Zeneiskola kertje mellett, valamikor a 90-es évek elején valószínűleg egy vihartól megdőlve tovább élt és növesztett hatalmas lombkoronát. Ritka jelenségnek számít, mert ez a fafaj igen ritkán növekszik ekkorára. Valószínűleg akkori életben maradási ösztönének köszönheti, hogy nem vágták ki és a MÁV-tól kapott talpfákkal a Városüzemeltető és Szolgáltató Intézmény parkfenntartási dolgozói alátámasztották a törzsét esélyt adva a túlélésre. Azóta is gyakran szorul alátámasztásra, hisz bár ez a fafajta hamar megújul, de könnyen törik. Nem őshonos fafaj, és özönnövénynek is tekinthető, de az itt élő embereknek sokat jelent, ezért is fordítanak az ápolására nagy figyelmet.
Több, mint 20 év telt el azóta, hogy megdőlt, és ebben a nyakatekert állapotban gyönyörűen fejlődik, és ami a legérdekesebb, nincs olyan gödöllői – aki felnőve emellett a megdőlt fa mellett – nem mászta volna meg legalább egyszer ezt a juhart. Többek gyerekkoruk szinte minden napját itt a kidőlt fánál töltötték, már több nemzedék nőtt fel az ágakon csüngve, mászva.
Sok kisgyermekes szülő mindennapjainak meghatározó célpontja a mai napig.
A fához kapcsolódó személyes két történetet emelünk ki: “Mászófaként emlegetjük, mostanság kezdtünk odajárni az 1 éves kisfiammal. Múlt hét péntek délelőtt épp egy fúvószenekar próbált a zeneiskolában, már nagyon ki vagyok éhezve a kultúrára, olyan jó volt őket hallgatni, hogy letáboroztunk és végig hallgattuk az egész próbát, a kisfiamnak is nagyon tetszett.”
“Sok évvel ezelőtt az unokáimat hordtam úszás oktatásra a Hajós iskolába. Hazafelé mindig ott pihentünk és tízóraiztak, majd játszottak kicsit. Azt mondták 'ez olyan szép és olyan sok szív van belerajzolva' nevezzük el a SZERELMESEK FÁJÁNAK!!' Ettől kezdve mindig mondták hogy mama, megálló a szerelmesek fájánál. És így tettünk. (4 unokával és kerékpárral).”
A fa mindemellett egy fontos jelenségre is felhívja a figyelmünket: a zöld juhar nem őshonos Magyarországon, Észak-Amerikából érkezett hozzánk, manapság már nem is telepíthető, mivel invazív, vagy özönfajnak, számít. A fő probléma az ilyen és hasonló fajokkal, mint például a zöld juhar, a fehér akác vagy a mirigyes bálványfa, hogy gyors terjedésükkel szó szerint elözönlenek mindent, kiszorítják az őshonos erdei élővilágot, és hatalmas területen alakítják át az őshonos ligeterdőket. Talán kevesen tudják, hogy az ilyen invazív fafajok telepítését ma már jogszabály tiltja.
A fa ültetése idején az emberiség ökológiai tudása akkori szintjén még nem ismerték fel a veszélyt. Fontos tanulság lehet számunkra, hogy a természettel összhangban, az ökológiai összefüggések ismeretében érdemes terveznünk a hosszú távú fennmaradásunk érdekében. Gondolkozzunk globálisan, cselekedjünk lokálisan: szeressük a mászófánkat, de a kertjeinkbe őshonos növényeket ültessünk ezentúl!

Teljes történet ▸

A perkátai Győry-kastély kertjében álló nagy tölgyfa, ha beszélni tudna, sokat mesélhetne nekünk, hogy miket látott hosszú élete során. A fa ültetésének dátumát nem tudjuk biztosan, a település történetét kutatók véleménye szerint akkor kerülhetett ide a fa, amikor V. Győry Ferenc 1820-tól átalakította a kastélyt, új oldalszárnyakat emelt. Ez a fa itt állt, amikor az 1848-as események hatására a lakosok összegyűltek a kastély előtt, s a veres táblás könyvet követelték, amely az úrbéri tabellákat foglalta magában. 1914-ben Győry Terézia, Perkáta utolsó kegyura a tölgyfa alatt ünnepelte 70. születésnapját, részese volt a grófi család ünnepélyeinek, eseményeinek is.
Végig nézte, ahogy a perkátai férfiak elmenetelnek az I. Világháborúba, ahol a székesfehérvári 17. honvédgyalogezredben, a császári és királyi 10. huszárezredben, valamint a 69. gyalogezredben szolgáltak. Együtt érzett a lakosokkal a Trianoni békediktátum fájdalmával kapcsolatban, és végig kísérte a két világháború közötti forrongásokat, eseményeket is. A II. világháborút követően szomorúan szemlélte az államosítás következményeit: a kastély kifosztását, noha némi öröme is volt, hiszen ezt követően évtizedeken keresztül iskolás gyermekek nevetését hallgathatta, figyelte a cseperedésüket, mivel az épületben általános iskolát létesítettek. Később a könyvtárba, művelődési házba igyekvő embereket figyelhette, nagyobb szabású rendezvények, ünnepségek szemtanúja volt. Generációk nőttek fel úgy, hogy ismerik a nagy tölgyet, amely biztos pontként, 200 év bölcsességével, tapasztalatával áll mind a mai napig a Győry-kastély kertjében, képviselve a tradíciót és a település múltját az emberek szemében.

Teljes történet ▸

Kanyargós út vezet egy piciny faluba a dombok között. Egyre feljebb vezet minket ez az út, és miként egyre magasabban járunk, úgy fokozódik az izgalom, vajon milyen látvány tárul elénk, mikor elérjük a dombtetőt.
Ezer és ezer arca van ennek a tájnak. Felfelé fenyvesek, a dombok lankáin szőlőtőkék sorai követik a dűlők vonalát. Télen is gyönyörűek a naplementék. Az ég vöröses színekben pompázik - ilyenkor az angyalok kalácsot sütnek, és mintha a porcukorral borították volna, olyan a hófedte táj. Ősszel, ködös időben igazi balladai homály fedi az itt-ott kirajzolódó vidéket. Tavasszal messzire ellátni a dombtetőről, és a kisfalvak, városok templomtornyai mutatják egy-egy közösség összetartozását. Nyáron élénkek a színek, mint egy festmény, tündöklő kék az ég és ez a szín köszön vissza a kis kápolnán, amely a dombtető legszebb kilátást adó pontján áll 130 éve, közvetlenül mellette egy hárs… a hárs a dombtetőn.
Tolna megyében járunk. A Dél-Dunántúl egyik legszebb vidékén, a Decsről Szálkára vezető úton, Görögszó feletti magaslaton épült a kápolna, ajtaja felett az építtetők neve: Michael és Anna Mayer illetve az építés éve 1891.
A hárs és a kis kápolna története összefonódik, melyet Theresia Mayer visszaemlékezéséből tudunk meg.
Mayer Mihály szálkai származású gazdálkodó, valamint felesége, Kosler Anna a nyári hónapokat a szőlőhegyen töltötték, szőlőműveléssel, bortermesztéssel foglalkozva. Egy igen meleg nyáron l889. augusztusában lovas kocsival Grábócra mentek.
Amikor a Szálka és Grábóc közötti hegytetőre értek, emberemlékezet óta nem tapasztalt vihar keletkezett, nagy mennyiségű és nagyságú jégesővel. A jégeső nyomot hagyott a lovak testén, számos grábóci háztetőn cserép sem maradt. Mayer Mihály fejében csak egy gondolat járt: vajon a szőlő hogy nézhet ki? Majd ezzel a gondolattal visszaindultak a hegyre, ahol meglátták a jég pusztítását.
A szőlő, a levelek a földön hevertek, a szőlővesszők tönkrementek. Minden, amiért dolgoztak, odalett.
Újra kellett kezdeniük. Az egész szőlőt kivágták és újra telepítették, melyhez az új oltványokat Amerikából hozatta a Mayer család. A kérésük, megrendelésük oly nagyszabású volt, hogy cserébe azeladó az oltványokon túl 8 facsemetét ajándékozott. Mayerék 2 fehér cseresznyefát a szőlőbe, a további 6 facsemetét pedig az említett dombtetőn ültették el (ezek közül egy, ez a hárs jelenleg is áll).
A Mayer család szerencsés volt: minden oltvány és facsemete megeredt. Ezért a sikeres újrakezdés okán érzett hálából Mayer Mihály és felesége kápolna építése mellett döntöttek, melyet 1891-ben szenteltek fel. A Mayer családnév helyett inkább Mausz-kápolnaként ismerik - az Emmausz-járás köznapi neve után (húsvét után a hívek Szálkáról ide gyalogoltak fel Krisztus emmauszi útját megidézve).
Tehát a történet szerint a fa hamarabb eredt meg, mint ahogy a kápolna épülni kezdett. Ám ahhoz, hogy ez a szép kápolna megépüljön, ez a hárs is hozzájárult, hiszen az akkori csemete élni akarása is ösztönözte Mayer Mihályt a kápolna megépítésére. Létük az újrakezdés, hit és a remény szimbóluma.
Ez a hárs az elmúlt 130 év szemtanújaként láthatta ennek a vidéknek a küzdelmeit, örömeit, őrszemként tekintett le a Szekszárdi dombság pereméről a Sárköz és Gemenc sík vidékére.
130 éve látja a Duna felől felkelő napot, ami vörösbe borítja a nyári reggeleket, a télen szétterülő ködöt, ami fehér dunyhába takarja a síkságot. Ad nektárt a méheknek, menedéket a madárnak, és árnyékot az embernek. Hallja a jó termésért való imádságot.
Vigyázzunk rá!
A hárs Tolna megye déli részén a Szálkára vezető út mentén található a dombtetőn, a terület közigazgatásilag Decs Nagyközséghez tartozik, a Magyar Állam tulajdona.
(Forrás:
Varga Zsolt-a Duna-Dráva Nemzeti Park területi vezetője, Theresia Mayer visszaemlékezése)
fotók:elbiferrum, csodautak,soulriversmarket

Teljes történet ▸

A martfűi MESE FA története 1957-ben kezdődött egy kisvárosban, a Tisza bal partján. Az akkor még csak 10 éve önálló, ipari kistelepülés, Martfű nagy fejlődés előtt állt, és akkoriban az ország legnagyobb cipőgyárában, a Tisza Cipőgyárban közel hétezren dolgoztak.
Ekkor történt, hogy a cipőgyár vezetése egy olyan épületről álmodott, ahol a közművelődés, a mozi, a könyvtár együtt működik a településen élők és a gyári dolgozók szolgálatára.
A Művelődési Központ építésével egy időben elkezdődött az intézményt körülvevő parkok kialakítása is. Az őshonos fák mellett különleges és egyedi fákat, bokorcsoportokat, rózsaágyásokat, díszkerteket terveztek, majd kiviteleztek.
Ide álmodta- és tervezte meg Bilicz József kertész a mi Mese fánkat is. A Tisza mellett növényháza volt, ahol virágpalántákat, facsemetéket, cserjéket nevelt a parkokba. Itt kezdődött a mi Mese fánk élete is közel 60 éve egy szem makk elültetésével. Szépen cseperedett a szorgos kertész keze alatt sudár csemetévé, majd kiültetésre került a Művelődési Központ épületével szemben. Az ültetésekben az iskolásgyerekek is részt vettek délutánonként, de nem sikerült fellelnünk azt a személyt, aki ültette. A Ba’ta lakótelep - aminek része a Művelődési Központ az azt körülvevő parkokkal - ahol a mi fánk helyet kapott, egyedi építészetével és különleges zöldövezetével igazi büszkesége ma is városunknak. 1999-ben az Európai Örökség részévé választották.
Mese fánk – egy őshonos kocsányos tölgyként - a hosszú évek alatt büszkén állt, növekedett. Hallotta a reggel sietős léptekkel a cipőgyárba haladó emberek zaját, a játszadozó gyerekeket. Az évek múltával monumentális fává nőtt, hosszú kígyószerű ágai és szép, kedves formája miatt a gyerekek kedvenc játszóhelye lett, hozzá járnak „kirándulni” a bölcsődések, óvodások, alóla gyűjtenek makkot a kreatív foglalkozásaikhoz. A nagyobbak szeretnek rajta mászni, ücsörögni. A fiatalok is szívesen beszélgetnek órákon át a fa körül. Kihallgatja, de sohasem árulja el az alatta randevúzó szerelmeseket.
Olyan nevezetessége Martfűnek, amit mindenki szeret megmászni, ahol helyiek és kirándulók fotózkodnak, amit 2015-ben a Települési Értéktár Bizottság Helyi értékké nyilvánított.
Elmondhatjuk: a mi MESE FÁNK egy „igazi közösségi tér lett”.
Azt, hogy ki és mikor nevezte el MESE FÁNAK, senki sem tudja. De nem is fontos. A lényeg az, hogy mindenki szerint MESE SZÉP!

Teljes történet ▸

A mi százéves eperfánk Békéscsaba és Kétsoprony között, a 44-es főút mellett egy százéves tanya udvarán áll. A háztetővel kölcsönösen "támogatják egymást", azaz egy helyen belenőtt a tetőbe. A gyerekek szívesen másznak fel rá, amikor a tanyát birtokba vettük, egy láncot is találtunk rajta, talán hinta gyanánt szolgálhatta az egykori tanyatulajdonosokat. A fa törzse az egyik oldalon kinyílt, lehet, hogy villám csapott bele valamikor régen, látható a fa belseje.
A Kemencés Tanyát egyesületünk használja kilenc éve, közösségi pihenőhelyként működik a falu határában, ott, ahol a mezőgazdaság használ minden talpalatnyi földet, a közelben nincsenek kiránduló helyek.
Az eperfáról sokáig azt hittük, hogy morus nigra, azaz fekete eper, Dunántúlon szederfának is mondják. Gyümölcse ugyanis sötét színű, amikor megérik, majdnem fekete. Néhány évvel ezelőtt egy gyerektábor kellős közepén begördült a tanyára egy autó az Állatorvostudományi Egyetem kutatóival. Az interneten keresgélve ugyanis megtalálták az akkori „Év fája” pályázatra beküldött eperfánkat „morus nigra” néven, és jöttek mintát venni belőle génbankjuk számára, mivel ez a faj szinte teljesen kihalt már itthon, kb. 20 példány létezik még belőle. Miután azonban szemügyre vették a fát, megállapították, hogy ez morus alba, azaz fehér eper.
A régi időkben az alföldi tanyák udvarán a leggyakrabban eperfát ültettek. Árnyékot adott, bírta a kitettséget, hideget, meleget. Gyümölcséből pálinkát főztek, a lepotyogott epret szerették a kacsák, libák, néha be is rúgtak tőle. A korábbi évtizedekben levele a selyemhernyó legfőbb tápláléka volt. Ágai közt madár fészkelt. Az eperfából kiváló szerszámnyelet készítettek a régiek. Az öregek még emlékeznek rá, hogy a levágott ág helyett öt másik nőtt ki. A szerszámnak valót a trágyalében „érlelték”, amitől barnás bevonatot kapott a fa, szívósabb, tartósabb lett.
A nagyobb eperfákat „látófa”-ként is számon tartották, ami a pusztaságban iránytű, viszonyítási pont volt. Békéscsaba Nagyréten – a Körös folyó árterében - egy régi eperfa törzsébe 2,2 m magasságban egy ácskapcsot vágtak, amivel az 1888-as árvízszint magasságát jelölték. Néhány évvel ezelőtt ezt a fát kivágták, de Szelekovszky László, nyugalmazott természetvédelmi főtanácsos és fafaragó művész számára egy darabot megmentett belőle a mezőőr, amiből ő egy idős asszony képét faragta meg.
Szelekovszky szakmai iránymutatásával 2019-ben az eperfánk szétnyíló két ágát acél abronccsal rögzítettük. A ritka látványosságra sokan – gyerekek és felnőttek is – kilátogattak a tanyára. Annál is inkább, mert utána Laci bácsi előadását hallhattuk "Legendás fák Békés megyében" – címmel. Magyarországon Békés megyében van a legkevesebb erdő, ugyanakkor itt van a legtöbb országosan védett, matuzsálem-korú öreg fa. Ezek egyike a Kemencés Tanyán található eperfa. A rendezvényen az elmaradhatatlan kemencében sült kenyérlángos és egyéb hagyományos kelt tészták kóstolója is szerepelt.
Szakértőnk tanácsára tavaly a tűzoltóság is részt vett a fa védelmét célzó munkálatokban, könnyítettek a háztető fölé nyúló hatalmas lombkorona súlyán.
Az eperfát „Arany János után szabadon” egy tanyai gyerektáborban versben is megénekeltük:

Teljes történet ▸

A dánosi öreg hársak több mint száz éve élnek itt Dánszentmiklóson. Az 1848-as forradalom éveiben, gazdatiszti épület állt alattuk, ahol a Gayhoffer család fogadta tanítóul Petőfi Sándor testvér bátyját. Itt találkozott Gayhoffer Antónia és Petőfi István. Tragikusan rövid szerelmük története itt vette kezdetét. A család vagyona elkopott a társasági mulatságok költségein, így a forradalmat követő években a birtokot eladták a harcokban sérült, egykori honvédtisztnek, Micsky Sándornak, aki az ország közepén elterülő pusztákon gazdálkodott a béke napjaiban. Akkoriban ezeken a pusztákon kastélyok álltak, és ide jártak mulatságokra, társasági összejövetelekre az ország neves fői, a jó üzleti kapcsolatok reményében. Wekerle Sándor, egykori pénzügyminiszterünk innen Dánosról irányította az ország ügyleteit. Nagybirtokos nemesek földjei terültek el a lankás síkon, szőlő és gyümölcsös, sík legelők osztották fel a vidéket, fás bozóttal védve a földeket a mindig fújó széltől. A Micsky család foglalkoztatta a Dános pusztára betelepült családokat, később iskolát alapítottak itt, tanították a cselédség gyerekeit, és hogy az evangélikus lelkésznek ne kopjon el a talpalástól a saruja, ahogy a pusztán vándorolva látogatja híveit, az öreg hársak alatti épületben otthont adtak ennek a vallásnak. Ezek a hársak végigkísérték a település fejlődését, gyarapodását, miközben ők öregedtek és fogyatkoztak.
Jelen korunkban a helyi iskolásokat minden évben kiviszik a tanárok a hársakhoz kirándulni. Sok kiadványban szerepelnek ezek az öreg fák, mert falunk legismertebb fái közé tartoznak. Két pad várja a fáradt kirándulókat, hogy megpihenjenek, és egy információs tábla, melyre nagybetűvel fel van függesztve egy felirat: Dánszentmiklós településtörténeti emlékei. Mára csak emlékek. 2019-ben otromba csonkoláson estek át, tisztázatlan okból. A legszebb példányukat ketté vágták. Az alattuk álló épület romokban. A hársak alatt álló vén kút pedig ami száz éve embereket és állatokat látott el ivó vízzel most szeméttel teletömve várja a látogatóit, legtetején egy vécécsésze törött maradványával szemléltetve ennek a közösségnek a viszonyát épített és természeti értékeihez.
Az, hogy ma még a Micsky hársak talpon állnak, egy hamis pletykának köszönhető, ami nemegyszer tartotta vissza a favágókat, miszerint helyi védelem van rajtuk. Két fát veszített el a facsoport az elmúlt évtizedekben. Dánszentmiklósról eltűnőben vannak az öreg fák, nincsenek helyileg védett példányok. Gondozásuk, megtartásuk, ápolásuk túl költséges. A balesetveszély nagy kockázatot jelent az öreg fák esetében itt is. Csak veszélyt jelentenek. A faápolásuk kimerül a költséghatékony gallyazásukban, ami elősegíti lassú pusztulásukat, majdani kivágatásukat. A Micsky hársak is átestek hasonló csonkolásokon, amit engedély és hozzáértés nélkül végeztek. Védelmet kértünk rájuk a helyi Önkormányzattól. Halovány ígéretet és egy sebtiben összetákolt táblát kaptak a hársak. Idén márciustól a Képviselőtestület döntése alapján, megkezdik az adminisztratív körök rajzolgatását, hogy egy napon védett fái lehessenek Dánszentmiklósnak. Megkeresésünkre azt a választ kapuk, hogy foglalkoznak az üggyel. A táblát amit az Önkormányzat kihelyezett, lecseréltük az erdei utakon használatos időtálló táblára, amit egy asztalos a két kezével készített ezeknek a fáknak. Egy anyuka, aki eladóként dolgozik, szólt néhány jó szót a faluban, és hihetetlen gyorsasággal összefogott néhány a településüket szerető ember. Ebből született két pad a hársak mellett, amit a helyi hotel mesterszakácsa barkácsolt össze, és festett le.
A régen kivágott öreg hársfát egy ifjonccal pótoltuk. Így vette kezdetét a hársak alatt egy kicsi pihenő övezet kialakítása.
A dánszentmiklósi Önkormányzat 2021 augusztus 9.-én, ülésükön elindított egy folyamatot,amely során ezek a hársak helyi védettséget kaphatnak a településen található más idősebb fákkal egyetemben.

Teljes történet ▸

Ziliz legendája az Ezeréves Tölgy

Teljes történet ▸

Baráti társaságunk minden tagjának erős kötődése van a három vadgesztenyefához, melyek Horton, a Szabadság téren élnek. Van köztünk, aki nap mint nap látja őket, elmegy előttük, rájuk mosolyog, megérinti őket. Olyan is van köztünk, aki hazatér időnként a faluba és az ölelő nagyszülői, szülői karok felé tartva barátként köszönti minden alkalommal ezt a három vadgesztenyefát. S akad köztünk olyan is, aki gyermekkora óta átutazik a falun és minden alkalommal rácsodálkozik a gyönyörű fákra, mind a mai napig.
Tehát életünk szerves részei ők, akár itt élünk a faluban, akár hazajárunk ide, akár egy másik településre tartva szerettünk beléjük, de mindannyiunk számára hozzátartoznak Horthoz a tér közepén álló vadgesztenyefák. Olyan, mintha mindig itt lettek volna, mert amióta az eszünket tudjuk, mindig is itt voltak nekünk. Talán csemetekorukban látták az egykori kastélyt, ami a mai Művelődési Ház helyén állt. Régen több vadgesztenyefa volt a téren, de mára csak ez a három délceg fa őrzi közel 70 éve a történetek sokaságát, amelyeket itt láttak. Központi helyzetük miatt nincs esküvői menet, mely el ne haladna alattuk, mellettük, de említhetnénk a falunapokat, majálisokat, pünkösdi kétnapos Búcsúkat és sok-sok Happy Station Diszkót, melyek egykor a Művelődési Házban voltak, és a parkban milyen jókat lehetett közben beszélgetni! Számtalan barátság és szerelem szövődött e fák mellett! : ) Baráti társaságunk több tagja is e fák alatt ismerte meg az élete szerelmét! Emellett útjelzők ők, hiszen a mai napig úgy magyarázzuk, hogy merre kell menni, hogy a gesztenyefáknál jobbra vagy balra.
Szóval ezek a fák nekünk családtagok. Szeretnénk, ha a gyermekeinknek, unokáinknak is megmutathatnánk őket, leülhetnénk alájuk, nekidönthetnénk a hátunkat jó erős törzsüknek.
Hálásak vagyunk, hogy van nekünk a három Szabadság téri vadgesztenyefa, szeretnénk őket megmenteni, mert szerves részei a falunak és ami még fontosabb, sok-sok ember életének, emlékeinek őrzői. Amellett, hogy szeretnénk majd ide gyermekeinket is elhozni, nagyon jó itt emlékezni is, hiszen nagyszüleinkkel is sétáltunk, játszottunk itt. Ágaik alatt röpke pillanatra ismét gyerekek lehetünk és érezhetjük, milyen volt, amikor még mama hazavárt ebédre! Aztán ez a pillanat tovább repül, de nagyon jó megmártózni benne!
Az elmaradhatatlan őszi gesztenyeszedés minden évben várva várt esemény volt és lesz is. A mai napig nem tudunk úgy elmenni kedvenc fáink mellett ősszel, hogy ne kerülne egy-két gesztenye még a felnőttek zsebébe is! Tudjuk, hogy már nem fiatalok a fák, talán kell egy kis segítség nekik, de akkor segítsünk, fogjunk össze, mert ők a mi fáink! Egyre kevesebb gesztenyefa van Horton és egyre kevesebb nagy, idős fa, ez a három pedig a Szabadság tér őrzője.
Kedves gesztenyefáink! Köszönjük nektek, hogy vagytok és őrzitek emlékeinket, álmainkat, szerelmeinket! Köszönjük, hogy ágaitok között oly sok madár és bogár pihenőt talál! Kívánjuk, hogy még nagyon sok évig jó egészségnek örvendjetek, kívánjuk, hogy az emberi összefogás segítsen titeket!
Hálásan köszönjük mindenkinek, aki szavazatával támogatja a három horti vadgesztenyefát, a három fa-barátunkat! Ha időtök engedi, kanyarodjatok el feléjük és nézzétek meg, öleljétek meg őket és egyből érezni fogjátok, hogy mennyi szeretet van bennük!

Teljes történet ▸

A debreceni Csokonai Színházat 1865. október 7-én nyitották meg Jókai Mór ünnepi beszédével és Katona József Bánk bán című drámájával. A Kossuth utcai épület ikonikus eleme a városnak, az egyszerre mór és bizánci elemeket is viselő, mégis romantikus stílusú színház, az 50. évfordulóján, 1915-ben kapja meg a város nagy költőjének, Csokonainak nevét. A csüngő japánakác megnevezés kicsit félrevezető, ugyanis a faj nem Japánból, hanem Kínából, illetve Koreából származik. A törzsre oltott, csüngő ágrendszerű, időskorban különleges és hatalmas boltozatos koronát viselő egyedek büszkeségei városunknak. A nyár második felében kezdik szirmaikat bontani, és borulnak virágba. A sárgás árnyalatú szirmok festői szépségükkel nem csak a rovarokat kápráztatják el, hanem minket cívisvárosiakat és a városunkba látogatókat is. Tudjuk, hogy egy erdő fái is kommunikálnak egymással, biztos megvitatják milyen volt az előző napi vihar, vagy milyen pletykákat hallottak a madaraktól. E két fa magasba ívelő ágaival sokszor betekintett a teátrum ablakain, és minden estére jutott nekik bőven megbeszélni való. Belestek a kulisszák mögé és láttak ezernyi sikert és bukást, hallottak tapsorkánt és üdvrivalgást, átéltek ínséges időszakot és csillogó éveket. Memóriájukban ezernyi műsorfüzet rejtőzik, olyan nevekkel, mint Blaha Lujza, Csortos Gyula, Mensáros László, Latinovits Zoltán vagy Hofi Géza. A színházunk előtti fa párosunk közel 100 éves, ezt egyészt a korabeli képeslapok, másrészt a szakszerű vizsgálatok igazolják. Tábla jelzi, hogy helyi oltalom alatt állnak, köszönik szépen, jól vannak. Mi debreceniek szeretjük és védjük őket. Most színházunk teljes felújításon esik át, kívül belül megszépül, de közeleg a nap mikor majd teljes pompájában kinyitja kapuit és tárt karokkal várja a nagyérdemű közönséget. Fáink pedig a felújítás időtartama alatt is élik mindennapi életüket, de lehet titkon ők is készülnek a nagy alkalomra.

Teljes történet ▸

Kispáli egy 277 fős kistelepülés Zala megyében. A település éke ez a vadkörtefa, ami a Kispáli központjában található multifunkciós közösségi házhoz tartozó köztéren áll. A terület egykoron a Steffler család birtoka volt, jelenleg a kispáli önkormányzat tulajdonában áll. A hajdani, 1928-ban épült kúriaépület ad helyet napjainkban a polgármesteri hivatalnak, könyvtárnak, orvosi rendelőnek, védőnői szolgálatnak és a kulturális élet helyszínéül is szolgál. Az egykori kastélykert utolsó egyede ez a közel 100 éves vadkörtefa, ami évtizedek óta a közösségi élet középpontja és Kispáli büszkesége. A település értéktárában is elsők között kapott helyet. A tavalyi évben lehetőség nyílt rá, hogy egy képalkotó lézerszkenner segítségével elkészüljön a vadkörtefa digitális másolata, így biztosítva, hogy az utókor számára is fennmaradjon.
A vadkörtefához fűződő személyes történetem: 5 évvel ezelőtt költöztünk Kispáliba, a vadkörtefa szomszédságában álló telekre. Már az első napon lenyűgözött a vadkörtefa terebélyessége, szimmetriája, azonnal fényképet is készítettem róla. Aztán ahogyan az évszakok változtak, minden alkalommal meg kellett örökítenem a vadkörtefát. Néhány évvel ezelőtt egy fotópályázat felhívására, amelyen képeslap formájában lehetett bemutatni a településünket, egyértelmű volt, hogy a különféle időjárási körülmények között készített mintegy száz vadkörtefás fotómból fogom összeállítani Kispáli képeslapját. A montázs különdíjat nyert.

Teljes történet ▸