Az „Arborétumok országszerte” kötet szerint évszázadok óta randevúk, szerelmek, civódások, viták, veszekedések, üzleti megbeszélések és alkuk tanúja a híres platánfa.

A múlt századokban grófok, nemesek itt lopták az első csókot, de a cselédek is a platánfa alatt várták meg hódolóikat, míg a 21 század elején a tinédzserek MP3 lejátszóval, mobiltelefonnal, laptoppal ülnek le a fa alatti padokra egy-egy találkozás, randevú alkalmával. Versek, szerelmes levelek, festmények ihletője is ez a fa, pajkos legények erőpróbájának helyszíne, cserfes lánykák, pletykás lányok, asszonyok kihallgatója, esküvői fotózások, városi ünnepségek háttere. Évek óta itt adja át a „Virágos Letenyéért” akció díját, a platánt jelölő Letenyéért Közéleti Egyesület is.

A kórustalálkozók népdalait ugyanolyan szótlanul hallgatja a platán, mint ahogy szelíden tűri a rockfesztiválok hangzavarát. Régen bálokat is tartottak a gyönyörű fa árnyékában, napjainkban azonban ez megszűnt, az értékes növényfajta egészségének védelme érdekében. Gyermekek kedvelt játszóhelye, óvodások, iskolások őszi falevél és termény gyűjtőhelyeként is szolgál az őszi időszakban minden pompát felülmúlóan díszelgő fa. Időskorúak kedvelt pihenő, beszélgető helye.

Fa elhelyezkedése: Zala megye,  Letenye, Szabadság tér 15.
Faj: platán
Kora: 500 év
Magassága: 20 méter
Törzskerület: 615 cm
Jelölő: Letenyéért Közéleti Egyesület

Fa elhelyezkedése: Pest megye, Pécel, Petőfi utca GPS koordináta: 47.512036, 19.326286
Faj: akác
Kora: 1 év
Magassága: 80 cm
Törzskerület: 10 cm
Jelölő: Eleven Egyesület

„Hallomásból úgy tudom, 1890 körül ültették a fát, amikor a vasutat építették Dévaványán. Ez alatt a fa alatt pihentek meg a messzi tanyákról, Gabonásról, Réhelyről, Barcéról, Katalszegről, Berekről iskolába járók az 1930-40-es években. Abban az időben még mindkét oldalon fasor állt, de a villanyosításkor ezeket kivágták. Ez a fa maradt meg hírmondónak, illetve a vasútállomásnál még három-négy darab. Évekig itt csatlakoztak a Kántor gyepre kijáró csordához a Bogya telepi tehenek, és este itt várták a gazdák a jószágokat. Csomóponti elhelyezkedése miatt a fát nagyon sokáig hirdetőoszlopnak is használták a lakosok. 2000-ben a helyi iskolások a fát szögtelenítették és körbevonatták ráccsal, így továbbra is megmaradt annak hirdetőoszlop jellege, de környezetkímélő körülmények között.

A tölgyfa tájékozódási pont is egyben, ott kezdődik a városunk Bogya telepi része. Ha egy helybelinek el akarjuk magyarázni, hogy például a Jókai utcát hol találja meg, akkor biztosan így kezdjük: „Makkfánál, ha lemész az utolsó keresztút”. Jelenleg hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön fél tíztől friss házi tejet mérnek hűtőkocsiból a fa mellett.

Mint a képen is látható a fa sokat veszített tájképi értékéből. A kocsányos tölgyek 200 évig is elélnek. Dévaványán az átlagnál rosszabb termőhelyi viszonyok vannak, a szikes talaj és belvizes időszakok mind hozzájárulnak a fa jelenlegi állapotához. Továbbá hozzájárult az is, hogy éveken keresztül a hirdetések kihelyezésével törzsét megsértették, kéreghiány következtében gombák, kártevők támadták meg. Az itt élők számára továbbra is jelentős szerepet tölt be, mindenki tudja, MAKKFA csak egy van.”

Fa elhelyezkedése: Békés megye, Dévaványa, Könyves Kálmán utca és Kisújszállási út sarka, GPS koordináta: WGS 84: E 47,03484; N 20,94485),
Faj: Kocsányos tölgy
Kora: 120 év
Magassága: 9,5–10 méter
Törzskerület: 262 cm
Jelölő: Janó Istvánné

Fa elhelyezkedése: Budapest, Orczy út 1., Orczy park
Faj: vadgesztenye
Kora: 70 év
Magassága: 15 méter
Törzskerület: 60 cm
Jelölő: Józsefvárosi Kulturális és Sport Nonprofit Kft. (Orczy park)

A forradalom után néhány hónappal felsőbb parancsra a szovjet katonák végleg elhagyták a laktanyát, és a helyükön magyar egészségügyi raktárbázis létesült. Az egyik jászberényi tiszt a lelkiismeretére hallgató és életét feláldozó szovjet laktanyaparancsnok emlékére mocsárciprust ültetett a lovarda mögötti kis tó partjára. Azóta az emlékfa 20 méter magasra növekedett, a törzse 1 méter magasságban 180 cm, a talajnál 240 cm. Kora 55 évesre becsülhető. A Szárazmalom utca közepén a kerítés mögött jól látható. A törzs mellett már tíznél is több, közel 30 cm magas légzőgyökér fejlődött ki a talajban. Talán későbbi ültetés, vagy a gyökérsarjak megerősödése miatt további 4 darab kisebb fa van a közelében. A helyi Déryné Művelődési Központ Botanika Szakkörének tagjai évek óta tisztogatják a mocsárciprusok környékét az agresszíven terjedő invazív fafajoktól. Nemrég védettségre javasolták őket a városban található több mint 20 más idős vagy ritka fával együtt, amit az Önkormányzat 2009-ben jóvá is hagyott. A szakirodalom szerint a mocsárciprus akár 700 évig is elélhet, így még hosszú ideig emlékeztetheti a város lakosságát a laktanyaparancsnok hős cselekedetére.

Fa elhelyezkedése: Jász-Nagykun-Szolnok megye, Jászberény, Jásztelki úti Huszárlaktanya hátsó kertjében, Szárazmalom utca közepénél
Faj: mocsárciprus (Taxodium distichum)
Kora: 55 év
Magassága: 20 méter
Törzskerület: 180 cm
Jelölő: Déryné Művelődési Központ Botanika Szakköre, Jászberény

A fa történetét 1996-ban, amikor a millecentenárium alkalmából akkori iskolaigazgatónk, Baranya Dezsőné a település történetét dolgozta fel, a református egyház presbiteri jegyzőkönyveiben nagy kincsre bukkant: a millenniumi ünnepély leírására, egyben a fa ültetésének körülményeire. Álljon ez itt szó szerint leírva:

„Kedves magyar hazánk ezredéves fennállásának emlékünnepén, 1896. május hó 10-én tartott Díszgyűlésen” Lelkész főtisztelendő püspök Antal Gábor úrnak az egyházakhoz a millenniumi isteni tisztelet vagy díszgyűlés megtartására vonatkozó főpásztori levelet olvasta fel egész terjedelmében, s felkéri a presbitereket egy örök emlékű alapítvány tételére. Alapítvány ajánlatba hozván, az összes tanköteles gyermeknek, ez évtől kezdve tankönyveiknek díjmentességét, vagyis, hogy e naptól kezdve az iskolás gyermekek ingyen kapjanak tankönyvet. Fölhasználván erre a Bálint Sándor emlékére tett 200 Ft-os alapítványnak összes kamatait, mely évenként kitesz 16 Ft-ot, vagy minthogy ez még minden évben nem fedezi a könyvek vételi költségét, indítványozza, hogy tegyen be az egyház megfelelő tőkéből e célra még 100 Ft-ot, vagyis csak 100 Ft-nak kamatját, de már erről, miután maga az egyház fizeti 6% kamatot számítván, így lesz a föntebb célra 22 Ft évenként, melyhez járul idővel a templomszentelés alkalmával ugyanily célra betett 10 Ft, mely 100 Ft-ig tőkésítendő, vagy csak ha ezt eléri, lesznek a kamatok folyósíthatók. E pénz gyarapítására fordíttassék a millenniumi istentiszteleten befolyt perselyösszeg is. Amennyiben ezen alapítványi kamatokat nem emésztené fel a könyvkiadási költség, a fennmaradó összeg fordíttassék szegény gyermekek tandíjának fedezésére. Midőn a presbitérium a lelkésszel együtt buzgón kéri az Egek Urát, hogy szálljon hazánkra áldásának égi harmatja megmérhetetlen mennyiségben, vagy legyen e hon nagy és dicső, vagy álljon s virágozzék az időknek végéig, Isten dicsőítésére, fiainak boldogítására; ajánlatát az alapítványra vonatkozólag is egyhangúlag elfogadja, s e naptól kezdve a gyermekek tankönyvét a tanító úr felügyelete alatt ingyenessé teszi, hogy ezáltal is mélyebben vésődjék az ifjú nemzedék szívébe a mennyei Atya végtelen jósága iránti hála, hogy hazánk ezredéves fennállása ünnepét megengedte érnünk. Az ünnep programja: „Örök emlékezet végett följegyezte Széki Aladár lelkész: Az istentisztelet elébb nálunk vala; már 9 órakor bémentünk az Úrnak szent házába, hol az isteni tiszteleten jelen volt a községi képviselő testület. Isteni tisztelet végeztével elmentek a katolikus atyafiak templomába. Gyermekeink templomunkba zászlókkal vonultak be, s ily zászlóval mentek el több gyermekeink a katolikus … Délután nálunk temetés lévén istentisztelet nem volt, de temetés után az atyafiak kijöttek a templomokból, iskolás gyermekeink sok szép zászlókkal és muzsikaszóval, hazafias dalok zengésével fölvonultak a katolikus parókia elé, hogy esperes plébános Szalay Pál úrral és az iskolás gyerekekkel egyesülve fölvonultunk, s a falu felső végére ültetett millenniumi fához, mely Árpád névvel neveztetett el. Ismét lejöttünk a katolikus templom előtti fához, mely Szt. István nevéről neveztetett el. A két fánál Szalay plébános esperes úr mondott hazaszeretetre lelkesítő és buzdító szent beszédeket. Ismét eljöttünk folytonos zeneszó, majd a gyermekek által zengett hazafias dalok éneklése mellett a mi parókiánk elé ültetett, majd a jegyzőlak elé ültetett fákhoz, illetve a jegyző (Pál József) úr röviden szintén ezen fáknak is nevet adott, még pedig a lelkészlak előtt Rákóczi György, a tanítólak előtt pedig Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nevével neveztetett el. Ezután a falu alsó végén ültetett millenniumi fához vonulunk, hol hazafias dal elhangzása után és a sorok írója rövid, hazaszeretetre buzdító beszédre s egy hazafias alkalmi imát. Végül, hogy Mihály földműves gazda szintén rövid szíves szavakban köszönetet mondott a lelkészeknek vagy tanítóknak, hogy az örömnapot ilyen emlékezetessé teszik. Az iskolás gyerekek részére a község pénztárából egy hordó sör veretett csapra, mely körül táncra perdültek a gyerekek és ifjak. Mi lelkészek s a tanító úr – katholikus tanító úrnak vendégei lévén, hazament – Friedman Jakab kocsmáros úr vendégei valánk néhány pohár sör elköltése után. Azután a képviselő testületet hívom be a kocsma külön szobájába, hol ismét néhány pohár bort elköltvén, a kedélyes társaságból azon boldogító érzéssel vettünk búcsút és tértünk haza, hogy Istennek hála, ünnepélyünk szépen jól telt el.” (Él még az ugyanekkor telepített fákból néhány a kultúrház parkjában, az Erzsébet-kertben.) A 2000. év az államalapítás 1000 éves évfordulója jegyében telt el. A fa árnyékában kapott helyet az esemény tiszteletére készíttetett emlékmű (bal oldali kép). Az ország nyilvántartásában tanúfaként szereplő hársfánk mellett pedig pályázaton nyert kopjafát állítottunk, melynek felirata: „Árpád” millenniumi hársfa 1896. (jobb oldali kép). Az avatásra aug. 19-én került sor. Így a mi hársfánk nem csak a megpihenni vágyóknak, hanem az augusztus 20-i ünneplőknek is nyugalmat és árnyat ad. A Pápai Református Kollégium 2007-ben megalakult Dadi Általános Iskolájának pecsétjére a hársfa került.

Fa elhelyezkedése: Komárom-Esztergom megye, Dad, Fő utca vége, GPS-koordináták: É: 47,5216307°; K: 18,2219040°
Faj: a hársfélék családjába tartozó kislevelű hárs – Tilia cordata Mill.
Kora: Az idén múlt 114 éves
Magassága: 22–25 méter
Törzskerület: 352 cm
Jelölő: Dad Község önkormányzata

A fa mellett elhaladó földes kocsiúton a faluból több generáció ment és jött a pécsi Havi-hegyi búcsúra zarándokként. Lent a völgyben vízimalom és csárda működött, sok elődünk vitte erre gabonáját őrletni. A földes út az ún. Almási erdő mellett vezetett, így az erdei favágók vagy a gombaszedők, makkot gyűjtők is erre jártak.

A híres hegyháti betyárvezér, az 1850-1860-as években „betyárkodó” Rigatz Jancsi útja is erre vezetett akár lóháton, akár gyalog, egyedül vagy társaival együtt. A fa látványát csukott szemmel is fel tudják idézni idősek, fiatalok egyaránt. Gyerekkoromban hallottam a Rigatz-balladát, már akkor felkeltette érdeklődésemet a rejtélyes betyárélet. Kulcsár József, a falu költő-író kántortanítója 1896-ban megjelentette egy országos jelentőségű kiadványban, 1999-ben pedig olvashattuk Pesti János, a falu író-tanár szülötte könyvében a szerző által 1963-ban gyűjtött, az akkori legidősebb falubeli adatközlők „történeteit” a falu határában tanyázó betyárról, természetesen a balladát is, sőt annak lekottázott változatát.

A vasútra igyekvők vagy a vonattal hazaérkezők a mai napig a kövesúton, a szép csertölgy látványával érték, sőt a mai napig így érik el a falut. 2007-ben Pesti János ötlete volt, miszerint a szép csertölgyünk lehetne Rigatz-emlékfa, mert a betyár láthatta azt még csemeteként, körülötte pedig Rigatz-pihenőt alakíthatnánk ki! Én másnaptól szervezésbe, az ötlet megvalósításába kezdtem. Hat alkalommal, szombatonként, összesen 24-en, egy hívó szóra megérkeztünk a területre. A csertölgy törzse magasságáig akkor még szeder,- vadrózsa- és iszalag indával benőtt, áthatolhatatlan bodzás, csalános bozót volt. Sok lerakott szemetet, autógumit, útépítési aszfaltmaradékot, üres flakont, nejlon zacskót rejtett el az emberek szeme elől az említett terület a csertölgy körül. Az Önkormányzat a baráti egyetértésen túl gépi munkával, annak megszervezésével, a terület kaszálásával, földgyalus munkálatokkal, a padok, asztalok és a tűzrakó hely, valamint a fából készült szemétgyűjtő elkészítésével óriási segítséget adott, nem is beszélve ezek anyagi értékéről! Így ma szép környezetben, magányosan áll a Rigatz-emlékfa, körülötte a Rigatz-pihenő asztalai, padjai. 2008-ban készült el a faluban dolgozó nemzetközi faragótábor alkotásaként a Rigatz-szobor, és egy táblán a Rigatz-ballada hosszabb változata, archaikus szöveggel. 2008-ban magánemberként kértem az Önkormányzattól a fa helyi védetté nyilvánítását, ami meg is történt.

A szépen befüvesített területet az Önkormányzat gondozza, „karbantartja”: nyírja a füvet és szorgos kezek árvácskából kialakították az „Alsómocsolád” szót a szobor alatti rézsűben. Azóta – télen is! – gyalogos kirándulók, biciklisek, motorosok, kocsival érkezők, óvodás csoportok és nyugdíjasok pihennek meg és gyönyörködnek az impozáns fában, az onnan látható halastóban és szép fekvésű falunk panorámájában. Csoportok, családok, szervezetek, baráti társaságok szalonnát sütnek, pörköltet főznek a kialakított tűzrakó helyen, és kellemesen töltik el ott szabad idejük egy részét. Úgy gondolom, kulturális értékeink egyike a szép csertölgyünk és a pihenőhely. A közös értékmentést fontos feladatnak, már-már kötelességnek, sőt egy kicsit missziónak is tekintem. Öröm és megnyugvás számomra, hogy sikerült megvalósítani, és azóta fenntartani, megbecsülni, óvni.

Rigatz Jancsi balladája (rövidebb, változat)
Jaj, de sűrű az almási rezula, abban vagyon Rigatz János elbújva.
Rigatz János! Keresnek a zsandárok, ha kimozdulsz, az lesz a te halálod.
Rigatz János megérezte halálát, erdő szélen összeverte bokáját,
Úgy sétált be az almási csárdába, belevágott a mestergerendába.
Rigatz János az almási csárdában, csárdásnéval mulatozott javában.
Vacsorára töltött csibét parancsolt, amellé meg citromos bort hozatott.
Hej! míg odabenn mulatott, elállták a zsandárok az ablakot.
Mellbe lőtte az a kutya Happ zsandár, Rigatz János elhanyatlotta magát.
Kivirágzott már a sásdi temető, Rigatz János nyugszik benne legelöl.
A négy sarkán dufla rózsa nyiladoz, a közepén Rigatz János hervadoz.

Fa elhelyezkedése: Baranya megye, Alsómocsolád, Külterület, a vasútállomástól a falu felé vezető út felénél, jobb oldalon
Faj: csertölgy
Kora: kb 140–150 év
Magassága: 20 méter
Törzskerület: 340 cm
Jelölő: Varsányi Gyuláné Bükkösdi Márta + Alsómocsolád Önkormányzata

Nagyatád felől érkezve bal kéz felől messziről feltűnnek a park széli fák, de a legbelül megbúvó matuzsálem észrevétlen marad. Egykor, évszázadokkal ezelőtt egymás közelében még hét hatalmas hársfa állhatott, innen a legendás Héthárs elnevezés. Egykor ezért hívhatták Ötvöskónyi községet Héthársnak. A hét hársfa a legendás hét vezér emlékét őrizte egykoron, és az ő nevükben óvták a területet. Aztán, hogy a fákat ültették-e, vagy az erdőkivágások idején hagyásfaként maradtak-e meg, nem tudni. Egy másik, tudományosabb elképzelés szerint a fa hét sarj összenövéséből jött létre. Mára ebből csak egy hárs maradt, ennek ellenére a név ugyanaz. A mérete, a kora, az alakja éppúgy különlegességet kölcsönöz neki, mint a hozzá fűzött legendák. Történetéhez a falu lakóinak emlékezetében számos, szeretettel megőrzött história fűződik.

A szájhagyomány szerint a fa a tatárjárás korában gyökerezik (emellett szól az a hihetetlennek tűnő legenda, hogy IV. Béla ennek a fának a tövében húzta meg magát, mikor a tatárok elől menekült), sőt hallani a faluban olyan legendákról, hogy a fa egyidős a honfoglalással. Szakértők szerint a fa kora 300-350 év körüli, bár becsülték már 600 évesnek is. Az biztos, hogy a fát csak „örökölhették”, hiszen amikor Chernel Gyula a kastélyt építtette, és hozzá a területet is megszerezte, akkor a fa már régen növesztette lombját. Valószínűleg a XIX-XX. század határán a fát villámcsapás érte, törzse kettényílt. Elmondások szerint a két világháború között a kastély akkori urai, élükön Chernelné asszonnyal, nyaranta kártyapartikat rendeztek a fa hűs odvában. Bár erre nincs kézzel fogható bizonyíték, a dolog cseppet sem elképzelhetetlen, hiszen a fában ma is több ember elfér egyszerre. Ezt támasztja alá, hogy miután túlélte a második világháborút is, az 1950-es évek közepe táján egy cigány család (egyesek szerint németek) lelt menedéket benne. Azonban az általuk rakott tűztől a fa kigyulladt, belseje teljesen, koronája és ágai kis részben leégtek, elpusztultak. Azóta a keményebb hónapokban, lomb nélkül olyan, mint egy hatalmas kiterített állatbőr. Szabados Tamás és Rozsnyai Margit egykori televíziós sorozatukban, a Jelfákban, az alábbiakat mondja (mely szöveg részben dr. Bartha Dénes munkája): „Az elpusztíthatatlan, a vénségében is megújulni képes, az optimistán dolgát tevőt jelképezi. Télen olyan, mint a kiterített medvebőr, halottnak tetteti magát, hogy vártan-váratlanul minden tavasszal új életre keljen, és sátrat adjon az éledő méheknek.” A fa évről-évre meglepi a környéken lakókat. Súlyos sérülései ellenére él, hajt, lombot növeszt. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy rendkívüli példány. Túlélt két világháborút, villámcsapást, tüzet, és még ma is itt van velünk. Itt él köztünk, jelképezve a múltat, őrizve a parkot. De egyben segítségre is szorul. Védetté nyilvánítása nemcsak a falu, a megye, hanem az egész ország érdeke. A Héthárs nevet a Nagyatádi Pszichiátriai Osztály Rehabilitációs Részlegének közcélú alapítványa őrzi.

Fa elhelyezkedése: Somogy megye, Ötvöskónyi (Chernel-kastély parkja), Fő utca 53. GPS (é.sz.-k.h.): 46,17,07 - 17,21,33
Faj: nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos)
Kora: 300–350 év
Magassága: 18 méter
Törzskerület: 1057 cm
Jelölő: Takács Márton

A kilencvenes években történt, hogy a nagy fa, az Erzsébet híd följárója mellett – kipusztult. Egy napon hajnalban, eszembe jutott, hogy az én vasfáim egyikével pótolni lehetne az elpusztult fát. Így a fa élete oly módon folytatódna, hogy a saját magjából nevelt utóda élne tovább ugyanott, ugyanazon a helyen. Ezt a gondolatot olyan szépnek találtam, hogy még aznap beállítottam a Fővárosi Önkormányzat Zöldfelület-Gazdálkodási Alosztályára, ahol Radnóczy Péter fogadott. Elmondtam, hogy évekkel ezelőtt kicsíráztattam annak a nagy vasfának a magjait, és hogy él a kertemben három kis vasfa. Szeretném megajándékozni a Fővárost az egyik facsemetémmel, s így pótolni lehetne a Belvárosi Templom előtt elpusztult vasfát.

Radnóczy úr azt kérdezte; hány évesek az én vasfáim. Mire én elmondtam, hogy naplót ugyan nem vezettem, de a következőre emlékszem: Szobrász lévén, 1984-ben, azzal a megtisztelő feladattal bíztak meg, hogy Magyar Gyulának, a nagy magyar növénynemesítőnek a portréját készítsem el. Ő a Kertészeti Főiskola egykori tanára volt, 1884-ben született, és a százéves évfordulóra kívántak a portréval megemlékezni. Amikor a szobor még agyagban volt a műtermemben, meglátogatott az egyetem akkori rektora, Somos András, és az idősebb professzorok, Probocskai Endre és Kozma Pál, akik még ismerték Magyar Gyulát, aki 1945-ben halt meg. A műhelyem nagyablakának párkányán ott sorakoztak tejfölös poharakban a kis vasfák. Probocskai kézbe vett egy kis poharat, fölemelte, magosba az ablak felé fordította, és azt mondta, hogy – vasfa. Radnóczy úr közbevetette, hogy Probocskai professzor tanította az egyetemen, hogyan lehet megkülönböztetni a kis facsemetéket egymástól.

Ősszel a kis vasfát az öreg fa mellé 6-8 méterrel odébb ültette el a Fővárosi Kertészet, mert Balázs Ákos főkertész állította, hogy az öreg fa gyökerében van élet, és ki fog sarjadni. Kovács Ágota, a Fővárosi Polgármesteri Hivatal munkatársa mondta ki a szót, hogy így az „anya és lánya” élne egymás mellett, a hídnak ugyanazon a sarkán.

Az öreg fa gyökerei sarjakat növesztettek, és termőre fordultak 2009-ben, és termőre fordult az általam nevelt fiatal fa is. Így valósult meg az, hogy „anya és lánya” egymás mellett élnek az Erzsébet híd lábánál. Amikor ültettük a fát, odajött egy ember, Nyeste István a Gyöngyösi Kertészeti Főiskola tanára, aki az 50-es évek eleje óta lakik a Március 15. téren, s ablakából közel hatvan éve rálát a szóban forgó fára. A hatvanas években egy méteres átmérőjű csatornát fektettek az Erzsébet híd melletti járda alá, a fa alatt áttörve annak gyökereit. Ez a fa pusztulásához vezetett, amely a 90-es években be is következett. Nyeste István szakmai indíttatásból lefényképezte az áttört gyökérzetet és fényképet megmutatta a tanítványainak – az ő szavait idézve – „ezt így nem szabad csinálni, de ezt így csinálják”.

Ezek után azt kérdezte Nyeste István, mondjam el, hogyan sikerült kicsíráztatnom ennek a fának a magját. Kérdésére elmondtam, hogy 14 évi kísérletezés után úgy sikerült, hogy 10-15 magot beledobtam egy bögre vízbe, két-három hét után a magok olyan nagyra duzzadtak, mint egy kisebb fajta gesztenye. Akkor borotvaéles bicskával meghámoztam a megpuhult kérget, és ott maradtak a sárgás-zöld sziklevelek meztelen. Az így meghámozott magokat ültettem tisztára mosott tejfölös poharakba, virágföldbe. Így sikerült a 10-15 magból hármat meggyökereztetnem. Végighallgatva engem, Nyeste István, azt kérdezte „ki mondta azt magának, hogy ezt így kell csinálni?” Nevetve azt válaszoltam, ha ezt valaki megmondta volna nekem, akkor nem kellett volna tizennégy éven át kísérleteznem.”

Fa elhelyezkedése:  Budapest, V. kerület, Március 15. tér, Erzsébed híd pesti följárója mellett, a Belvárosi Templommal szemben
Faj: vasfa - Gymnocladus
Kora: 26 év
Magassága: 6 méter
Törzskerület: 25 cm
Jelölő: Paál István

De Eprecske – tán, mert fel se fogta, hogy egy börtön lesz az otthona – nem szomorkodott, s a sajnálkozóknak büszkén felelt. – Ne sajnáljatok, hisz nem vagyok én se árva, se magányos. Föld Anyánk engem is táplál, nevelőm a Nap, dajkáim a Hold és a csillagok, játszótársam a szél. Láthatjátok, nem vagyok egyedül, nincs miért búslakodnom.

A madarak meglepődtek, hogy mekkora életszeretet van a kis hajtásban, és attól kezdve tisztelettel néztek rá. Az első év vidáman telt. Barátja a szél, hol táncot járt vele, hol meséket regélt neki, s ha elálmosodott, lágyan álomba ringatta. Így Eprecskét nem zavarta, hogy börtönben van, és szerencsére a jelenléte sem zavart senkit. Van egy meglepetésem a számodra barátom! - súgta egyik nap titokzatosan fülébe a szél, és a következő pillanatban már ki is surrant a falak közül, magára hagyva a csodálkozó fácskát. Eprecske nem tudta mire vélni a szél furcsa viselkedését, s miután percek múlva sem történt semmi, úgy gondolta barátja csak csúf tréfát űz vele. Hirtelen azonban valami furcsa, soha nem hallott zene csapta meg a fülét a falakon kívülről. Életében nem hallott még ilyen szép muzsikát. Lenyűgözve figyelt, majd elkezdte ringatni vékony törzsét a dallam ütemére. Pár perc múlva aztán elhalkult a zene és a szél visszatért hozzá. – Na hogy tetszett? – kérdezte izgatottan. – Gyönyörű volt! – áradozott Eprecske. Nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen szép muzsika a földön. Áruld el kérlek, ki játszotta e gyönyörű zenét? – Hát én – felelte büszkén a szél, miközben táncba kezdett a betonról felkapott porszemekkel. A kinti fák leveleit zizegtettem. – A kinti fák leveleit? - kérdezte csodálkozva Eprecske. – Igen, a testvéreid leveleit. – Hát vannak testvéreim?! - ujjongott Eprecske, de a következő pillanatban már szomorúan horgasztotta le fejét, mert most tudatosodott benne, mit jelent börtönben lenni. Soha nem láthatom őket, keseregte, s attól kezdve egyre csak sírdogált. Hiába próbált táncolni vele a szél, hiába énekeltek neki a madarak, ő egyre csak a fölé meredő komor falakat bámulta, melyek elválasztották testvéreitől. Az egyedüli vigaszt az jelentette számára, ha barátja megzizegtette a kinti fák leveleit, de amikor elfáradt a szél, és abbamaradt a szabadságot jelentő muzsika, csak még nagyobb lett a bánata.

Ahogy múlt az idő, és Eprecske serdülni kezdett egyre több fényhez jutott, így egyre gyorsabban, egyre magasabbra nőtt s egyre csak azt kezdte számolgatni, mikorra éri el a falak tetejét. Minden erejét összeszedte, s próbált mind magasabbra nyújtózkodni, hogy kitörhessen, hogy elérhesse az eget.  Az udvar sarkában állt egy őrtorony. Innen, és egy falra szerelt kamerán keresztül figyelték a börtönudvar rendjét. Amíg Eprecske kisebb volt, nem vettek róla tudomást, tán észre se vették. Ám mikor felöltötte első igazi lombkoronáját, zavarni kezdte a kamera látóterét. Hiába súgta a szél, hiába figyelmeztették a madarak, hogy maradjon szerény, ne nőjön nagyobbra.

Hamar fel is hívta magára a figyelmet, s mint mindenki, aki szembehelyezkedik a börtön rendjével, ő is megkapta a magáét: leveleit letépdelték, ágait letörték, visszavágták, hogy ne zavarja se az őrtornyot, se a kamerát. De ő nem adta fel, s a következő évben új hajtásokat hozott, még nagyobbakat, még szebbeket. Büszkén tárta szét ágait, hogy megpihenhessenek rajta a madarak, s vígan rezgette leveleit – így üzenve kinti testvéreinek: hamarosan látjuk egymást. Öröme azonban nem tarthatott sokáig, mert kisvártatva ismét előkerültek a fűrészek, metszőollók, s Eprecske megcsonkítva, legyengítve várta a nyárral érkező kínzó forróságot. A madarak szíve majdnem meghasadt a látványtól, s a szél is keservesen felzúgott. Csak a szürke beton nevetett gúnyosan. Itt ő az úr, mondta fölényesen, és egyre csak ontotta magából a forróságot a haldokló Eprecske felé. Bár a szél egész nyáron hűsen simogatta, bizony kétséges volt, hogy életben marad-e.

Eljött a tavasz, a kinti fák már mind rügyezni kezdtek, de Eprecske semmi életjelet nem adott. Már kezdtek lemondani róla barátai, amikor egy szürke esős hét után apró zöld hajtások jelentek meg elgyötört testén. – Eprecske magához tért! – vitte vidáman a hírt a szél. – Eprecske él! – csiripelték a madarak, és valóban: Eprecske pár nap múlva már új ruhában tündökölt. – Szebb vagy mint valaha – bókolt kedvesen a szél. – Köszönöm – válaszolt Eprecske, és illedelmesen meghajtotta fejét. Tudod, – tette hozzá sejtelmesen – idén akkora lombom lesz, hogy bátran elbújhatsz benne, ha pihenni vágysz. – Ugye nem akarsz még nagyobbra nőni? – kérdezte ijedten a szél. Hisz tudod…! – Tudom, a kamera meg az őrtorony…, de ne félj, idén tán gyümölcsöket is hozok. Mézédeseket, melyből megkínálom az őröket is, s a lombkoronám lehet, zavarja majd a kamerát, de cserébe hűs árnyékot biztosít majd kárpótlásként. Meglásd,nem lesz baj! – felelte bizakodva Eprecske. – Hát, úgy legyen – súgta a szél lágyan, miközben próbált mosolyogni, hogy leplezze szomorúságát, mert tudta: a börtönben más szempontok alapján döntenek. Legnagyobb bánatára hamarosan beigazolódott, amitől tartott. Az egyik őr jelentette a parancsnoknak, hogy az a makacs eperfa, amelyet már tavaly is vissza kellett vágni, most még nagyobbra nőtt, és emiatt nem lehet tisztességesen belátni az udvar minden szegletét. Másnap már kora reggel egy kisebb bizottság vizsgálta: mi legyen a fával.

Eprecske bár nem értette, miről pusmognak, de azt sejtette, hogy róla esik szó. Most itt az idő, hogy elkápráztasson mindenkit – gondolta, és amennyire csak tudta széttárta ágait, leveleit kedvesen zizgette, és törzsével is ringatózni kezdett. Jaj, ha tudta volna, hogy pont az ellenkezőjét éri el ezzel. Egész szép kis fa – mondta az egyik bizottsági tag, miközben Eprecske törzsét kezdte méregetni, aki erre büszkén kihúzta magát. Kár, hogy ki kell vágni – folytatta volna, de a szél olyan süvítésbe kezdett, ami elvitte a szavakat, így Eprecske nem hallhatta a súlyos ítéletet. – Mit mondtak? Mit mondtak? Ugye szép voltam? – kérdezte izgatottan barátját.  – Gyönyörű voltál – válaszolta a szél elcsukló hangon, és gyorsan elsuhant, hogy ne lássa Eprecske, amint könnybe lábad a szeme. Aznap nem is ment vissza Eprecskéhez. A háztetőket járta búslakodva, és azon tűnődött mi a jobb: ha felkészíti Eprecskét a halálra, vagy ha titkolja előle, s megpróbálja utolsó napjait még boldogabbá tenni.

Másnap elgyötörten és szomorúan tért vissza Eprecskéhez, de bánatát mosollyal próbálta leplezni. – Hol voltál? – vonta kérdőre szigorúan Eprecske. Már kezdtem aggódni miattad. Csak nincs valami baj? – A szél nem felelt. Nem tudott mit mondani. Inkább lágyan ringatni kezdte Eprecskét. – Gyere, táncoljunk – nyögte ki zavartan, azt remélve, hogy Eprecske nem faggatja tovább. De Eprecske megfeszítette magát, s a szél csak néhány levelét tudta megzizegtetni. – Ismét meg fognak csonkítani. Igaz? –  A jó barát nem felelt. – Ki fognak vágni? Ugye ezt mondta az az egyenruhás férfi? – A szél ismét csak hallgatott, de Eprecske ebből is tudta a választ. Percekig csak némán, összeölelkezve álltak, végül Eprecske törte meg a csendet. – Megteszel nekem utoljára még valamit? – Bármit. – Szeretném, ha kicsavarnál a földből. – Bármit megteszek, de ezt ne kérd tőlem. – Szeretnék méltósággal meghalni, mint a hatalmas, égig érő erdei fenyők, akiket a tomboló vihar dönt le lábukról. De… hátha csak visszavágnak és jövőre, úgy, mint eddig is… Jövőre újra kihajtanék. Igen, talán… és újra megcsonkítanának. Igen, biztos. Értsd meg, a növekedés, az élni akarás belém van kódolva. De ez nem élet. Nem tudom megállni, hogy ne nyújtózkodjam a nap felé, a szabadság felé. Egész életem börtönben töltöttem, legalább hadd haljak meg büszkén, mint a szabad testvéreim. Nem akarom, hogy hideg pengék oltsák ki életem vagy kínozzanak évről-évre. Kérlek, tedd meg!… Holnap. De előtte még egyszer… utoljára… segíts kérlek, hogy hallhassam testvéreim dalát.

A szél bólintott s kirepült a kinti fákhoz. Azt mesélik, aznap oly csodásan zizegtették a fák leveleiket, hogy a járókelők, még azok is, akik munkába siettek, megálltak, és hosszan gyönyörködtek benne. De nem ám csak a börtön előtti eperfák zenéltek. Csatlakoztak az útszéli hársfák, a parkokban növő hatalmas platánok és juharok, a kertek gyümölcsfái, sőt még a városszéli erdő tölgyesei is. Aztán elhalkult a zene, és elcsöndesedett a város. Másnap a szél korán ébredt. Igazából nem is feküdt le, csak néha-néha szunnyadt el pár percre. A hajnali váltással együtt bejárta a börtönt, fájdalmasan megzörgette a zárkarácsokat, s még az irodahelyiségekbe is besurrant, felkapva az asztalokon kint hagyott iratokat. Próbált nem gondolni rá, hogy nemsokára legjobb barátja hóhérává fog válni.

Már épp kifelé suhant az épületből, amikor egy különös beszélgetésre lett figyelmes. Az egyik százados mesélte munkatársának, hogy a faluban, ahová költözött, tíz fát ültettek el a hétvégén, és legalább ennyit még elültetnek, ha újabb csemetéket tudnak szerezni. Hirtelen felcsillant a remény. Eprecske megmenekülhet! - futott át a szél agyán a felismerés. Már csak az volt kérdés számára, miként hívja fel a százados figyelmét a tisztek által nem túl sűrűn látogatott hátsó udvaron álló Eprecskére. A százados épp indult volna valahová, de a szél becsapta előtte az ajtót, s egy másikat, amelyik az udvar felé vezetett pedig kinyitott. A százados nem értette mitől támadt akkora huzat, de elindult, hogy becsukja a kinyílt ajtót. Épp odaért, amikor a folyosón kicsapódott a következő ajtó is. Még jó, hogy a többi ajtó lakattal van lezárva! – gondolta, és becsukva a második ajtót is elindult vissza az irodája felé. A szél hiába próbálta visszatartani, hiába próbálta kilökni a harmadik ajtót is, az nem mozdult. A szél egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kikapta a százados kezéből az iratokat, és mindig tovább fújta, amikor az megpróbálta felvenni. Még a rácsos ajtón is átfújta a papírt, s kezdett reménykedni, hisz a százados már a kulcsért kotorászott a zsebében, amikor… – Parancsoljon százados úr! – kapta fel a papírt egy őrmester a túloldalról. – Köszönöm! – vette át az iratot a százados, s immár egy biztos mappába zárta, melyet szorosan magához szorított.

Eközben a házi műhelyből előkerültek a fűrészek, és egy felügyelő két fogvatartottal elindult, hogy eltüntessék az udvaron álló zavaró tényezőt. A szél kétségbeesetten próbált a százados fülébe súgni, csapkodta az ajtókat, ablakokat, szétfújta az elől lévő iratokat, de hiába… elkésett. Egy fájdalmas reccsenést hallott és ekkor hasított belé a felismerés, hogy még Eprecske utolsó kívánságát sem tudja teljesíteni, mert megelőzik a gyilkos pengék. El onnan! Tört ki tajtékozva az udvarra, ahol a kisebb ágak után már épp Eprecske törzsét kezdték fűrészelni. Neeem! Süvöltötte olyan dühvel, hogy beleroppant még az őrtorony egyik lába is. A rabok ijedten ugrottak félre, mert féltek, hogy a megreccsenő torony rájuk omlik.

Az esetet azonnal jelentették, és nemsokára újabb bizottság érkezett az udvarra. Köztük volt a százados is, aki a balesetek megelőzéséért volt felelős. – Az őrtornyot le kell bontani – állapította meg, miután megvizsgálta a tartószerkezeteket. – És ezzel mi legyen? – kérdezte az egyik őr a félig megcsonkított Eprecskére mutatva. Az őrtornyot nem fogja már zavarni – mondta a százados. – De a kamerát egyre inkább zavarja, ahogy növekszik – vágott vissza a buzgó őr. – Az elbontásig senki se mehet az őrtorony közelébe! –- rendelkezett a százados, majd felment a parancsnokhoz, hogy jelentse az eseményeket. Részletesen beszámolt az őrtoronyról, a kameráról és a fáról is, majd miután biztossá vált, hogy a fa nem maradhat, kérte, hadd vigye el a falujába, hátha megmarad átültetés után. A parancsnok szigorú volt, de emberséges, így engedélyt adott a fa kiásására, sőt utasításba adta, hogy közben különös figyelmet fordítsanak a gyökerek épségére. Így szabadult Eprecske a börtönből, és vált a szabadság és élni akarás szimbólumává. Új otthonában egy év után új hajtásokat hozott, s bár ezek még nem voltak olyan szépek és nagyok, mint a korábbiak, de ha valaki arra jár, ma is hallhatja, mily boldogan zizgeti leveleit, és ringatja törzsét, amint táncot lejt a széllel, aki örökre barátja maradt.

A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. számú objektumában a műhelyudvaron, a KÜ/5 számú őrtorony alatt lévő „műhelykertben” 2003 tavaszán egy eperfa (latin nevén: Morus) husáng kezdett nőni. A mag valószínűleg a Fővárosi Bíróság Markó utcai épülete előtt álló eperfákról jutott a börtönudvarra galambok közvetítésével, melyek a börtönudvarra néző zárkák ablakain a fogvatartottak által rendszeresen kidobált kenyérhéjak miatt gyakori látogatók a börtönudvaron. A gyorsan növekedő fát néhány év után biztonsági okokból visszametszették, amit minden évben megismételtek. 2008-ban a fa kivágása mellett döntött az intézet vezetése, mivel az zavarta az udvar rendjét figyelő kamera látóterét, de ugyanekkor a műhelyvezető a KÜ/5 számú őrtorony tartószerkezeteiben bekövetkezett állagromlást jelentett. A statikai vizsgálatot követően az őrtornyot lebontották. A torony alatt növekvő fát 2008 tavaszán L. Á. bv. százados, az intézet munkavédelmi vezetője – parancsnoki engedéllyel – kiásatta és a galgahévízi ökofaluban ismét elültette. Eprecskét, ahogy a faluban elnevezték, az elmúlást és feltámadást jelképező Esthajnal utcában a bőséges termést szimbolizáló „bőség asszonya” szobor mellé ültették. Eprecske 2009-ben új hajtásokat hozott, melyeket 2010-ben megsokszorozott.

Fa elhelyezkedése: Pest megye, Galgahévíz, Ökofalu, GPS N 47°36,293' E19°31,248'
Faj: eperfa (morus)
Kora: 6-8 év
Magassága: 3 méter
Törzskerület: 22 cm
Jelölő: Galgahévíz Ökofalu

A nagyobb méretű (valószínűleg idősebb) kocsányos tölgy 1985-ben egy villámcsapás következtében megsérült, a fából egy nagy ág kihasadt. A nagyméretű sérülési felületen az elmúlt évtizedekben növények és állatok különleges élővilága alakult ki, de a monumentális fa tovább élte életét. A szakértők által legalább 350 évesre taksált tölgyfa és környéke időközben helyi védelem alá került. A fa árnyékában található ősi kutat összefogásból kitisztították és visszaállították a régi gémeskút szerkezetét. Szintén itt található a Hegypásztor Kör által létrehozott tanösvény 4. állomása és egy pihenőpont a megfáradt turisták számára. 2009. őszén egy nagy erejű szélviharban újra megsérült a fa, újabb hatalmas ág szakadt ki a tölgy törzséből a korábbi sérülés alatt. A helyiek elhatározták, hogy tenniük kell valamit azért, hogy az őseik által rájuk hagyott hatalmas tölgy állapota ne romoljon tovább. Ezért idén tavasszal fadoktorokat hívtak a szőlőhegy szimbólumának is számító fa megmentésére. A szakemberek száraz ágakat és törési csonkokat vágtak le, a sérült felületeket letisztították és leápolták, a kiszakadás melletti alsó ágat megrövidítették és felkötötték egy magasabban lévő egészséges ághoz. A két fát egymáshoz rögzítették egy speciális kötéllel, mely segít a tartásban a sérült törzsnek viharok idején, de nem akadályozza a növekedésben. A szőlősgazdák és a „hegypásztorok” azt remélik, összefogásuk révén az ősi tölgyet még unokáik is láthatják, és megérezhetik a különleges helyszínen az ősök több száz éves üzenetét.

Fa elhelyezkedése:  Vas megye, Oszkó község, Oszkói szőlőhegy – Hegybejárat (Oszkói pincesort jelölő táblánál kell balra fordulni)
Faj: kocsányos tölgy (Quercus robur)
Kora: 350 év
Magassága: 20 méter
Törzskerület: 560 cm
Jelölő: Hegypásztor Kör

1866-ban a gróf fia, Lipót (későbbi külügyminiszter) az édesapjával vadászaton vett részt. A hároméves grófi sarj a vadászaton elveszett, de három nap múlva épen és egészségesen egy tölgyfa alatt találták meg, melyen Mária kép függött. Ettől a naptól fogva a köszönet és a hála jeleként a Peruška Mária egyedülálló búcsújáróhellyé lett a gróf családja számára. Még ugyanebben az évben a gróf rendeletbe adta, hogy minden évben ezen a napon hálaadó szentmise szolgáltassék. Erre az eseményre szívesen jöttek a környékbeli horvátok, németek és magyarok.

1894 és 1949 közt a magyar nép nemzeti ünnepén összegyűltek a környék iskoláinak diákjai és a falvak lakói is. 1909-től Havasboldogasszony napján, augusztus első vasárnapján az itt élő horvátok tartották meg búcsújárásukat. Sokan meghatározott napokon mentek, mások önszántukból, saját elhatározásuk szerint, a Mária képet pedig állandóan díszítették a hívek. A politikai események és háborúk hosszabb-rövidebb időre megszakították a búcsújárás hagyományát, 1950-ben még az odavezető utakat is beszántották. A tölgyfa, melyen a Mária kép lógott, többször is kivágásra lett ítélve, de hála az akkori erdőőrnek, Ecker Istvánnak és munkatársainak, a fa megmenekült a kivágástól. 1983 óta ismét régi pompájában, háromnyelvű zarándokhelyként fogadja látogatóit a Peruška Mária.

Minden év június első vasárnapján a vadászok és az erdészek, július első vasárnapján a tűzoltók, kéményseprők, honvédség, rendőrség, augusztus első vasárnapján pedig a fiatalok és a szűzanya tisztelői tartják zarándoklatukat. 1994-ben a tölgyfa közelében felépült egy kis kápolna Szent Hubertus és Szűzanya tiszteletére a hívek adományaiból, melyet az erdő hűs fái mellett körülölel még egy gyönyörű szoborpark is, mely a mesterségek védőszentjeit ábrázolja.

A Peruška Mária napjainkban több mint zarándokhely; a gyalog- és biciklitúrák kedvelt állomása, kijelölt tűzrakó hellyel, padokkal, játszótérrel, ásott kúttal, árnyékszékekkel, különböző szövetségek és egyesületek is táborozási helyként használják. Ide szervezi nomád erdei táborát a fát jelölő horvátzsidányi Horvát Katolikus Ifjúság Vallási és Kulturális Egyesület is. A nyári tábornak idén 95 lakója volt. A gyerekek az egyhetes nyaralás alatt feltöltődnek hitben és szeretetben és megismerkedhetnek e táj természeti adottságaival. A tölgyfa és legendája számos helyi és környékbeli amatőr festőt, grafikust és fényképészt megihlet; számos alkotás, még versek is születnek róla. Ezen felül a zarándokhely családi ünnepek, események helyszínéül is szolgál, keresztelőket és esküvőket is tartanak itt.

Fa elhelyezkedése: Vas megye, Kőszeg és Horvátzsidány között, GPS: Szélesség N 47° 23,402' Hosszúság E 16° 37,897'
Faj: tölgy
Kora: 280 év
Magassága: 20–25 m
Törzskerület: 510 cm
Jelölő: Horvát Katolikus Ifjúság Vallási és Kulturális Egyesülete

Igen, talán bármelyikkel könnyű lenne pályázatot nyerni… Akkor miért választjuk mégis ezt a pici, csenevész meggyfát, amely nem is különleges, nem is öreg? Koronája is alig van még, árnyékot sem adhat. Szépnek sem mondható, nincs rajta semmi különös. Egészségesnek sem látszik, hiszen éppen megrágta törzsét egy őz. Miért szeretjük mégis? Elindultunk egy délután, mi, három elszánt nőszemély, hogy rendbe tegyük a falu elhagyott, gaz lepte zsidó temetőjét. Tábla jelzi a helyét, de semmi sem látszott belőle, még az odavezető utat is beborította a csalán, a bozót. Vállunkon szerszámok: sarló, vasvilla, ásó… Megbámult bennünket a falu apraja, nagyja. Voltak, akik megkérdezték, hová tartunk, és velünk jöttek. Nőtt a sor, mint a mesében. Jött velünk idős asszony, bár nehezen járt, jött velünk fiatal leányzó, aki bár a szomszéd falu lakója, mégis… a polgárőr fiúk megállították a menetet, no nem azért, hogy ne menjünk tovább, hanem azért, hogy megélesítsék elkopott ásónkat. Dezső bácsi kaszát ragadott: - Ne hagyjatok ki! Miért nem szóltok, ha segíteni kell? – kérdezte, és két méter széles utat vágott a domboldalon. Én meg azon gondolkoztam, milyen sokat halljuk mostanában, hogy nincs pénz erre sem, arra sem, hogy ma már csak pénzért mozdulnak meg az emberek. Szerettem volna világgá kiabálni, hogy lám, nem így van! Lassan haladtunk előre a sűrű növényzetben. Már majdnem elértünk a sírokig, amikor megláttuk a kis fát. - Ezt ne vágjuk ki! – mondták egyszerre ketten, és mindannyian helyeseltünk. Mire megtisztult a temető, úgy hajladozott középen, mint primadonna a porondon. Néhány sírkő dacol még itt az idővel. A fűcsomók alól is kiemeltünk két sírkövet. Ki tudja, hány éve fekszenek már ott elfelejtve. Letisztogattuk őket is. A héber írás némán őrizte titkát. (Nem sokáig, mert akadt valaki, aki sok gondja-baja mellett lefordította nekünk az összes sírfeliratot - és nem kért érte egy fillért sem!) Meghatottan gondolatainkba merültünk. Vajon kik temetkeztek ide és mikor? A Hirschl családról még tudnak mesélni az öregek. A jó szatócsokról, akik mindent meghozattak, amit kértek a faluban. Sajnos ma már nem él itt senki közülük. Csak a család legöregebb tagjai vannak itt eltemetve. Az utódok… hát igen, ők nem jöttek vissza… Bényi Maris néni még emlékszik arra, és Józsi bácsi, a kántor is, meg Pintér Böske néni is ugyanezt mondja: kérték, legalább a pici Zsuzsikát hagyják itt, felnevelnék… De Hirschl Árpád azt válaszolta, „Ha meg kell halnunk, haljunk meg együtt!” Leszner Pál sem jött vissza… Őt is elrejtették volna a volt cselédei, – amikor Valkón árkot ásott, mint munkaszolgálatos ─ de nem akart bajt hozni senkire. Még ma is szívesen gondol rá Mészáros Erzsi néni, aki akkor volt kisgyerek. Mondja: „Búcsúzóul fényképet csináltak együtt mindenkiről. Emlékszem Leszner Ágika nevetős hangjára, amint odaszól Ferikének: Tedd le a csokrot a kezedből, mert nem fogsz látszani a fényképen! Jó ember volt Leszner Pál. Cselédházakat épített, lakást kaptunk tőle mi is. Amikor a háború alatt itt volt a nehéz munkán, az asszonyok sírtak, annyira sajnálták, és főztek neki titokban. Éjjel lopva vitték neki és sorstársainak az ennivalót, mert nemigen kaptak enni azok az emberek, úgy dolgoztatták őket.” Nehéz gondolatainktól elszorult bennünk a szó, de ahogy egyre szebbé alakult az emlékkert, úgy vidámodtunk meg újra. Találkoztunk a múlttal, de egymásra is rátaláltunk néhányan, akiknek fontos volt ez a nap. Így kötöttünk össze múltat és jelent. A kis meggyfa a megmondhatója… Hát persze, hogy szeretjük.”

Fa elhelyezkedése: Pest megye Valkó, Isaszegi út, domboldal, N: 47°°33,672' E0 19° 30,309'
Faj: meggy
Kora: 2 év
Magassága: 172 cm
Törzskerület: 1,5 cm
Jelölő: Madár Eszter