Életfa – egy fa élete
Egy öreg barackfa alatt vadhajtásként született meg történetünk hőse.
Gazdájának nem volt rá szüksége, így elajándékozta. Szerencsére olyan helyre került, ahol nagy szeretettel gondoskodtak róla. Oda ültették, ahol gyenge eső locsolgatta, s a nap szelíden melengette áldott sugaraival. A vadóc el is kezdett iperedni – cseperedni.
De jajj! A jó puha földben utat találtak gyökereihez a hangyák. Gazdája sokat küzdött, hogy távozásra bírja a támadókat, de nem sok sikerrel. A fácska kiszáradni látszott.
A következő tavasszal a kis fa tovább aludt, mint kellett volna. A gazdája megpróbált segíteni rajta, de mély álmából csak nem akart felébredni a növény. Semmilyen praktika és a tavaszi nap sugarai sem segítettek rajta. Így telt el a nyár, a fa halottnak mutatta magát.
Abban az iskolában, ahol a fa gazdája tanított nagy ünnepségsorozatra készültek. Az iskola névadójának, Lesznai Annának 130. születésnapjára. Anna néni nagyon szerette a fákat. Különleges kapcsolata abból fakadt, hogy gyermekkorában egy szép és nagy kert vette körül. Egész életében lelkében hordta e kert fáinak emlékeit s ezért sokszor rajzolta, festette, hímezte meg őket. Számára a fa motívumok az emberi élet ágas-bogas megjelenítői, szimbólumai voltak. A kis fa gazdája, kollégáival együtt Anna néni születésnapja alkalmából, egy ringató fa ágain, gondolta megjeleníteni e motívumokat.
Így született az az ötlet, hogy a másféléve életjelet nem mutató fa, viselje magán ezeket. Erre a szerepre „felkészítve”, gyökereit betonba foglalták, törzsét jó alaposan lefestették fekete diszperziós festékkel, csupasz ágait feldíszítették a papírból készült színes „lesznai” levelekkel, virágokkal. Majd felállították egy szép helyre az iskolában, ahol pár hónapig mindenki csudájára járhatott, hiszen ez a fa mindent megtestesített, ami egy igazi lesznai életfára jellemző.
Az ünneplők még a legnagyobb télvíz idején, januárban, a „Lesznai Emlékév” ünnepi megnyitójára is átcipelték az iskolából a múzeumba. A díszfa az emlékezés elcsendülésével visszakerült az iskola lépcsőfordulójába, az ablak elé. A tavaszi nap első sugarai itt találtak rá – és talán Anna néni „távoli” szerető tekintete is…, a gyerekek és a felnőttek hinni sem mertek a szemüknek.
A kis fa, amely eddig mély álmát aludta, életfához méltóan … éledezni kezdett. Támadhatták a hangyák, betonba önthették és vegyszerrel kezelhették, de ő élni akart. Kiállta a mesebeli három próbát, mert az eddig csupasz ágain kis rügyek jelentek meg.
Majd néhány csodában hívő tanácsára a felnőttek úgy döntöttek, hogy visszaviszik egy valódi élő fa természetes környezetébe, így kiültették az iskola kertjébe. Az intézmény közössége szorongva leste, hogy a fácska túléli e a telet a szabadban . . .
. . . és láss csodát az ágain az óta is, egyre több és szebb levél növekszik!
Az iskola névadója, Lesznai Anna meséket is írt. Az egyik varázslatos történetében szerepel egy csodakert, ahol a kert közepén egy csudafa áll. De most már a mi iskola kertünknek is van csudafája, egy fa, ami minden megpróbáltatás ellenére szereti az életet. Csakúgy, mint tanítványaink, akik sokszorhárom megpróbáltatáson túl is szeretnek élni, tanulni, játszani és nevetni.
Kedves meseolvasó ez a csoda, ami igaz mese, velünk lesznaisokkal esett meg!
„… és ez egy történet vége, de sok új történet kezdete” (c.r. Lesznai Anna)
