Somogysárd központjában fekszik a falu volt földesurának a kastélya egy arborétum jellegű park közepén. Ebben a parkban áll ez az öreg fa, amit az emberek csak páfrányfenyőnek ismernek. Ezt a fafajt a föld legrégibb élő fafajaként tartják számon.
Somogysárd területét Mária Terézia adományozta Somssich Antalnak, aki tehetséges gazdának bizonyult, hiszen megsokszorozta birtokát, fiainak külön uradalmakat hozott létre. Ő építtette az 1750-es években a templomot, a kastélyt és a hozzájuk tartozó kiszolgáló épületeket is. A kastély és a parkt a 19. század második felében nyerte el mai formáját.
Pontosan nem tudni, hogy a mi Ginkgo bilobánkat mikor ültették. Az 1914-ben kiadott Somogy vármegye (írta: Csánky) című könyvben található egy fénykép, ami Somssich Miklós kastélyát és parkját ábrázolja, rajta a fiatal páfrányfenyővel, amikor ő még kis fa volt. Azt nem lehet tudni, hogy a kép pontosan mikor készült, de azt mindenképpen bizonyítja, hogy 100 évnél öregebb.
A fentiekből adódóan a mi fánk nagy változások tanúja. Láthatta a Somssich család tündöklését, megérdemelt nagyúri életét. Az általuk tenyésztett lovak patái ott dobogtak a tőle 20 m-re vezető úton. Láthatta számos sárdi család őseit, amint a kastélyban és körülötte keresik meg a kenyerüket, háborúba menőket és a könnyeket, amit értük ejtettek.
A nagy gazdasági válsággal már a gazdaság is hanyatlani kezdett, jöttek a bérlők, de a család anyagi helyzete stabil volt. Élénk társadalmi élet folyt, gyakran vendégeskedtek itt a megyei nagyurak. A II.világháborút már nehezen viselte, a kastély hadikórház volt, kifosztották levéltárát, könyvtárát felégették. De a Ginkgo bilóbának nem esett baja. Sajnos a Somssich családot is földönfutóvá tették. El kellett hagyni kastélyukat, parkjukat, fáikat.
Lótenyésztő kísérleti gazdaság lett a kastélyból és a gazdasági épületekből, de a park és a fák nem voltak veszélyben. A páfrányfenyő is szépen cseperedett. Ebben az időszakban bejárhattunk a parkba, pokrócot terítettünk alá és ott játszottunk, barátságok és szerelmek szövődtek alatta. Számtalan ember nézett fel rá munkából jövet-menet –különösen ősszel, amikor aranyban ragyogott-, mert a Somssichok birtoka folyamatosan megélhetést adott a környék népének.
Óvodások, iskolások szedték levelét csokorba, ragasztották rajzlapra, tették könyvbe, mert időközben ez a fa lett a park dísze, a legszebb! Az idő pedig ment az útján, emberek jöttek, tették a dolgukat ki így, ki úgy. Állandóságot csak az öreg fa - mert közben az lett, az ország legnagyobb ginkgója, törzsének kerülete 547-cm - jelentett.
Aztán eljött a 2007-es év. Elvitték a lovakat. Megszűntek a munkahelyek. A kastélyparkot és a Ginkgo bilobát bezárták. Az utcáról a bástyán keresztül leskelődtünk be őszönként, hogy ragyog-e a mi fánk? Ragyogott! Most már ragyoghat is. Esély van rá, hogy tovább él a kastély és az azt körülölelő park is. Bízunk benne, hogy újra munkába igyekvő emberek néznek fel rá és ismét lovak patkóinak dobogását hallja a mellette futó útról…
