Bizony régen kezdődött ez a történet, a mi Fánk története.
Akkoriban az emberek lovas kocsin, vagy gyalog jártak és két dolgos kezükkel épített házakban laktak. Abban az időben békességben, szeretetben élték mindennapjaikat idősek és fiatalok, a gyermekáldás gyakori vendég volt a családok portáján. Nem volt ez másként mi kis városunkban, Békésen sem. Így az idő múlásával felvetődött egy kisdedóvó építésének gondolata a békési atyafiak fejében. A gondolatot hamarosan tett követte. Mesteremberek jöttek és mentek, nappalok és éjszakák váltották egymást, mígnem egy verőfényes tavaszi napon elkészült a hőn áhított óvoda.
Az első beíratott csemeték boldogan vették birtokukba a csoportszobákat, s nem szegte senkinek kedvét a szerény berendezés sem. Az óvoda udvara kopár, gazos volt még, magán viselte az építkezés sebeit. Ám egy reggel ősz hajú néni kopogtatott az óvoda ajtaján és a meglepődött dadus néni kezébe törékeny facsemetét nyomott.
- Ezt maguknak hoztam. Hárs. Ültessék el bátran, meglátják, öröme lesz benne még a dédunokáiknak is! Na, Isten áldja Magukat!
És az óvoda újdonsült lakói szót fogadtak. A kis hárscsemetét az udvar közepére ültették. Gondos kezek kapálgatták, öntözgették a tövét, ő pedig hálából nőtt, növekedett.
Közben telt, múlt az idő. Évek, évtizedek teltek el, az óvoda apró lakói folyamatosan cserélődtek, s a mi Fánk lassan felnőtt korba lépett. Büszke volt és erős, fején királyi lombkoronát viselt. Termetét messze földön is emlegették, s így hamarosan otthonra lelhettek az ágaira megpihenni szálló madarak. Tavaszonként, költés idején óvta-vigyázta a lombzuhatag mélyén megbújó fészkeket, tojásokat. Barátságba keveredett ő mindenféle madárral, akik - messzi és kalandos útjukról hazaérvén – szívesen meséltek neki a világ dolgairól. De legkedvesebb cimborája harkály doktor volt, aki örömmel segített rajta, ha csúz, vagy a szemtelen szúbogarak bántották öregedő tagjait. Nyár közeledtével virágköntöst öltött magára, édes illatával magához csalogatva a dolgos méheket egy kis nektárgyűjtésre és jóleső érzés fogta el, ha jóllakatta őket. Zamatos virágát az óvodásoktól sem sajnálta. A zord tél beálltával ebből főzték a dajkanénik a gyógyító teát a meghűlésre és egyéb nyavalyákra.
De legboldogabb mégis akkor volt, amikor az aprónép nevetésétől, énekétől volt hangos az udvar. Ilyenkor elcsitította a verebek veszekedését és bölcs mosollyal figyelte a gyerekek hancúrozását. Meghatódva hallgatta a kicsik kezdeti pityergését és az elballagó nagyok búcsúverseit.
Nyaranta rekkenő hőségben hűvös leheletével, árnyékával igyekezett enyhülést hozni a gyerekeknek, egy hirtelen jött zivatar idején pedig óvón borult föléjük, mint egy jóságos esernyő. Féltő gonddal nézte az emberpalántákat a magasból és arra gondolt, milyen jó, hogy itt nőhetett fel és élhette le az életét. A gyerekek és felnőttek pedig egyaránt hálásak voltak neki, meg-megsimogatták öregedő törzsét. Ilyenkor elérzékenyülve szemlélte őket a magasból és nagyon szerencsésnek érezte magát.
Az óvoda lakói és az idelátogató vendégek gyakorta megcsodálják azóta is és találgatják:
- Vajon hány éves lehet? -
Ő pedig csak derűsen mosolyog és válaszul megrázza annyiszor megcsodált üstökét. Korának titkát pedig megtartja magának.
Hát íme, ez a Mi Fánk története, és ez nem mese, hanem maga az élet írta.
