Képzelj el 30 hektárnyi zöld övezetet, amit egy sűrű lombozatú erdő szegélyez. Majd adj ehhez egy barokk stílusú kastélyt. Most képzeld el, ahogy kisétálsz a kastély teraszára és meglátod mindezt. Képzeld el, ahogy rálátsz a tavakra. Képzeld el, ahogy lesétálsz a kastély előtti rózsákkal szegélyezett ösvényen. Leértél már? Balra meglátsz egy hatalmas platánfát, amin épp egy mókus siet fel az odújába. Mindig csiklandoz, amikor felmászik. De még mindig jobb, mint amikor a fakopáncs albérlőm azzal viccelődik, hogy „Kopp, kopp.”- „Ki van ott?” – „Platán” – „Ki az a Platán?” – „Platán, a fa”! Igen, ez lennék én, Platán! „Tyűha, ennek a fának aztán biztosan van története!” – mondod csodálkozva. Na, helyezd csak magad kényelembe a lábamnál, s miközben a szökőkút vizén játszó szivárványt figyeled, elmesélem életem történetét.
Minden a 19. század elején kezdődött Prónay Sándor báróval, akinek köszönhetően létrejött a kertészéről elnevezett Bócz-kert Tóalmáson, Pest megyében. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ez volt a vármegye legszebb parkja. Fantasztikus gyerekkorom volt. A század végén nagy mozgásra lettem figyelmes. A madarak csiripelték, hogy Ybl Lajos tervei alapján Wahrmann Renáta számára épül egy 50 szobás, fényűző, barokk stílusú kastély. Lenyűgöző látvány volt látni a semmiből felépülő kastélyt. Ugyanabban az időszakban, Heinrich Nebbien, német tájkertépítész, és Jámbor Vilmos közbenjárásával személyes életterem is jobb lett, a kastélypark fel lett frissítve – évgyűrűim kellemesnek könyvelték el ezt az időszakot. Életem következő periódusa már izgalmasabb volt. A 20. sz. elejétől az Andrássy család élvezhette a park adottságait. Sokszor jöttek ide nyaralni, s olykor vadásztak is. Azonban nem tartott ez az időszak olyan sokáig. Jött az első majd a második világháború, ami igen megviselt minket. Ezután állami kézbe kerültünk, de nem panaszkodhattunk, mert a park újra megtelt élettel. Emberek jelentek meg, fura gépekkel, újra és újra el kellett mondaniuk egy szöveget, beállított helyzetekben, mókásnak találtam. Ugyancsak a madarak csiripelték – nem is tudom mire mennék nélkülük –, hogy ezt hívják filmforgatásnak. 1964-ben a „Tizedes meg a többiek”, 1971-ben pedig a „Csárdáskirálynő” című filmnek biztosítottunk színteret. A Csárdáskirálynő különlegesen kedves a számomra. Sosem felejtem el, ahogy Psota Irén itt hintázik az egyik ágamon és énekli, hogy: „az Óperencián lesz mesés tanyánk, Túl az Óperencián fészek vár reánk…”. Negyven év után is ugyanúgy itt cseng a hangja az évgyűrűimben. A filmszezon után nem sokkal gyerekzsivajtól lett hangos a területet, amivel azóta is rendszeresen megtelik a nyár. Nem is lenne enélkül már nyár a nyár. 1989-ig a SZOT által szervezett táborokba, utána pedig a WOL Élet Szava Magyarország Alapítvány táboraiba évente megközelítőleg 1000 gyerek és fiatal veszi birtokába a területet. 1994 óta Bibliaiskolát is működtet az alapítvány, úgyhogy tulajdonképpen nem unatkozunk egész évben. Én itt a tó közelségében meglehetősen kiváltságos helyzetben vagyok, sok mindenre rálátok. Szeretem nézni, ahogy sportolnak és angolt tanulnak a táborozók, vagy éppen az éjszakai játékokon „eláznak”. Rálátok a fürdőtóra, ahogy „élvezik a strandot”, vagy a drótkötélpályán csúsznak, bár ezt általában inkább csak hallom. Különlegesek számomra a tópartnál elhangzott beszélgetések, de van, aki csak leül némán és elveszik a látványban, gondolataiban. Boldog vagyok, mert árnyékommal zavartalanabbá tehetem ezeket a pillanatokat, mert friss, oxigéndús levegővel ajándékozom meg a környezetem, vagy egyszerűen mert lombjaimmal menedéket adok záporok idején a gyerekeknek. Nézd el nekem, hogy erről az időszakról többet mesélek, de az elmúlt harminc évre könnyebb emlékeznem, mert jobb életem van. Nem csupán azért, mert van kertészem, aki gondomat viseli és gyakran megkérdi „Hogy vagy, miben tudok segíteni?”, hanem azért is, mert látom életem értelmét: puszta jelenlétemmel és bioritmusommal hozzájárulok a közös, mennyei cél eléréséhez.
