Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, valahol a Kárpátok völgyében, ahol a Concó-patak belefolyik a vén Dunába élt egyszer egy gróf. Igen daliás ember volt, a Zichy dinasztia sarja, aki egy csodálatos kastélyban élt egy Ács nevű településen.
Történt egyszer, hogy ennek a grófnak – akit egyébként Eszterházy Ferencnek hívtak és Eszterházi Ferenc horvát bánnak, az egykori kancellárnak a fia volt - elérkezett a születésnapja. 1799. november 12-ét írtunk Krisztus után, amúgy rendesen. Gondolkodott a gróf, gondolkodott, hogy vajon hogy tudná megünnepelni méltón az ő saját születésnapját. Mit hagyjon az utókornak, ami emlékezteti majd az eljövendő generációkat az élet és természet szépségére.
A kastélykertbe folyamatosan érkeztek a vendégek. Grófok, főurak, hercegi sarjak, mindenféle népség. A fiatal Eszterházy Ferenc pedig elhatározta, hogy az ő születése napján, a vendégei körében, szeretett kastélyának kertjében elültet egy kőris fát, aminek az árnyéka alatt majd az eljövendő generáció önfeledten szaladgálhat, játszhat és hallgathatja az idősebb emberek, öreg bölcsek gondolatait, meséit. Így is lett. Nagy csinnadratta közepette megérkezett a kastélykert közepére egy kis kőrisfa csemete, amit a gróf saját kezével ültetett el a földbe, majd megöntözte és azt mondta, „legyen ez a fa a jövő generáció bölcs tanítója”, azzal kezdődött is a mulatság.
Ahogy telt-múlt az idő a kis kőrisfa felcseperedett, gyönyörűséges lombot növesztett, ami árnyékot tartott a kastélykertben ugrándozó gyerekek feje fölé. És jöttek ám az öreg bölcsek és leültek a fa tövébe, megpihenni és a gyerekek mind köréjük ültek és hallgatták a történeteiket.
Ahogy változtak az idők, minden változott. Nem voltak már grófok, nem voltak már főurak, de öreg bölcsek és gyerekek akkor is voltak, és az egyre vénülő kőrisfa még mindig árnyékot tartott a fejük fölé. Hallgatták is a fiatalok az idősek történeteit, meséit, így nemsokára az öreg kőrisfát el is nevezték mesefának.
Aztán felépült a park végén egy óvoda, a kastélyból művelődési ház lett és könyvtár, de a „Mesefa” még mindig ott állt a park közepén és várta az óvodásokat, hogy jöjjenek és az óvónénik meséljenek nekik kedves történeteket, meséket. És a bölcs kőrisfa csak hallgatta és egyre hallgatta a történeteket. És még ma is ott áll, 216 évesen, túlélve a történelem viharait és még most is árnyékot tart az önfeledtül ugrándozó gyermekek, a mesélők és a szerelmesek feje fölé és a mai napig hallgatja a történeteket, emlékeket, meséket, az életről, a világ dolgairól és megőrzi az eljövendő generációnak úgy, ahogy a gróf akarta. Itt a vége fuss el véle!
