Réges-régen amikor a Vay család belefogott a kastély építésébe, rengeteg fát kellett kivágni. Lévén hogy a kastélyt egy erdő közepére szerették volna építeni. Miután kijelölték az akkori épület alapterületét, elkezdődtek a munkálatok. Csak a dőlő fa visszhangját lehetett hallani napokon keresztül.
Mígnem egyik este, amikor az öreg Vay gróf ellenőrizni indult az aznapi munkát, arra lett figyelmes, hogy egy icipici lány, egy icipici ásóval, egy icipici fa körül ügyködik.
Az öreg gróf ült a ló háton a sötétben, úgy hogy a kislány nem láthatta a kutató tekintetét. Figyelte azt az apró, de eltökélt küzdelmet. Próbálta a nélkül megérteni a folyamatot, hogy kérdésével megzavarná az apró fanyüvőt. De nem bírta sokáig ezt a csendes szemlélést, annyira különös látványt nyújtott ez a furcsa páros. Lassan, hogy ijedséget ne okozzon, elindult az esemény felé.
- Ne haragudjon a zavarásért kedves kisasszony!- kezdte.
A kislány eltökélt tekintete hirtelen zavarójára tévedt, és miközben letörölte a verejtéket a homlokáról, haragosan visszakérdezett.
- Igen? Mit akar?
- Szerettem volna megkérdezni, mit csinál itt egyedül, a sötétben, egy erdő közepén? Ha nem titok.
- Miért lenne titok?- Csattant fel a kislány.-Tudja mi folyik itt?
- Nem tudom!
- Valami gróf ki akarja irtani az erdőt, csak hogy építhessen magának valami flancos palotát. Ide- és ezzel a földbe vágta az ásóját- az én erdőmbe.
- Hogy érted, hogy a te erdőd?
- Mert maga szerint kié az erdő? Azé, aki papíron birtokolja, vagy aki itt él benne minden nap, gondozza, és szereti?
A gróf erre nem tudott mit mondani.
- Na, látja maga is tudja, hogy igazam van.- folytatta a kislány.
Mély csend ült a beszélgető partnerekre. A kislány nem törődve az érdeklődő vendéggel újra belefogott a munkába. A gróf egy darabig nézte elmerengve.
- És ezzel a kis fával mi a célod?
A kislány fel se nézve a munkából válaszolta.
- Elviszem!
- Hova?
- Ahol biztonságban van!
- De miért pont ezt a kis fát?- kérdezte csodálkozva a gróf.
- Miért ne ezt a kis fát? Mert a kis fák nem számítanak? Csak a nagyok? A kis fák egyszer megnőnek, ha vigyázunk rájuk! Én vigyáztam itt az összes fára. Nem hagyom, hogy mind odavesszen! A legkisebbet elviszem! Mert a legkisebbekben van a legnagyobb jövő! Csak ezt hajlamosak elfelejteni az emberek!
Így találkozott először Vay gróf, a szóban forgó platán fa, és a bírtok rendíthetetlen erdésze!
A történtet vége az lett, hogy se a kis fát, se több nagyot se kelljen bántani, a kastélyt áttervezték, kisebbre! A kis platán hatalmas becsbe került! Az lett a bírtok éke! A fanyüvő kislány legnagyobb örömére, aki vigyázhatott a fáira élete végéig!
Így kezdődött a mi „kis” platánunknak a története, de a körülbelül 300 éve alatt, amit köztünk töltött már az a fa, az első mondát még sok 100 másik követte. Kibontakozó szerelmekről, első csókokról, baráti szövetségek alakulásáról, felbomlásáról, megtört melankolikus szívek vigasztalatlan panaszáról, és még sorolhatnám mikről. De ezek közül egy ilyen mondát szeretnék kiemelni, ami a magyar romantika egyik legnagyobb alakjáról Vörösmarty Mihályról szól. 1849 őszén, a levert szabadságharcunk hősei menekülni, bujdosni kényszerültek. Vay Mihály gróf mátészalkai kúriája az egyik gyűjtőhelye volt azoknak, akik a „keserű kenyeret” ették. Vadász Miklós álnéven ide érkezett Vörösmarty Mihály a nemzet nagy költője, a Szózat írója és sógora, Bajza József is. Hosszú volt, vagy csak hosszúnak tűnt, azaz idő, amit itt töltöttek nem tudni, de az biztos, hogy a gróf édesapjától kapott ajánlólevél segítette később is útjukat. A mondák szerint az alábbi verset a platánunk ihlette:
E helyet elbódult szerető keresé ki magának,
És szomorú fákkal rakta meg a szomorú.
Őt a tavasz, ősz, egyaránt s tél és nyár sírva találta,
Mint bujdokló rém jár vala lombjai közt.
Nézz be utas, s ha talán elszúnyadt volna, kivánjad:
Álma legyen boldog: élete nem vala az.”
