Életem nem legenda és nem mítosz, maga a TÖRTÉNELEM! Születésem pontos idejére már nem emlékszem,de valamikor az 1880-as évek derekán ültetett egy jóra való napszámos Sármezey László kisnemes birtokán. Na, nem akárki fia volt ez a Sármezey, hiszen az ő családja egy olyan kunágotai atyafinak adott szállást és megélhetést, aki távoli országokban is híres volt: a gyümölcsnemesítő Bereczki Máté.
Nos, első éveim derűsen teltek, mígnem elérkezett az 1898 ősze. Ez az ősz sem kezdődött másként, mint az előző, de szeptember 10-én a nap másként nyugodott le! A magyarok szépséges királynőjét, Sissit egy anarchista halálra késelte. A monarchia gyászba borult,az én sorsom pedig ezen a napon végleg megváltozott.
Darányi Iván földművelésügyi miniszter néhány nap elteltével kegyes felhívást intézett minden magyar településhez. A felhívás szerint ’szép emlékű Erzsébet királynőnk halálának emlékére miden település ültessen jól látható helyen egy hosszú életű míves fát a község főterén, vagy a templom kertjében,s azt nevezze el Erzsébet királynő fájának,vagy Sissi fának.’
Ekkor jött el az én időm! A falunak nem lévén míves fája Sármezey rögvest felajánlott engem, mint majdan igen mutatós és feltehetően hosszú életű fát: legyek én a Sissi fa!
Így is történt. Ültetésemet harangzúgás és díszmenet kísérte. A községi elöljárók, a birtokosok mind-mind körülöttem álltak és én csak hallgattam a szónoklatokat, s azon csodálkoztam,hogy micsoda nagy kinccsé váltam: Én,a kocsányos tölgy. Akkor még nem sejtettem, hogy a valóban hosszú életem során mi mindent fogok látni és átérezni!
A lakóhelyemet a katolikus templomtól néhány lépésnyire jelölték ki. Ez a hely volt a falu legforgalmasabb része. Itt volt a piactér. Vele szemben az oskola és a községháza gondoskodott az állandó felügyeletemről. Kezdetben nehezen szoktam meg a templomtoronyból áradó harangzúgást, de később már megtanultam, hogy melyik harang miért is szól, mikor van nagymise és mikor kong búsan az egy harang valaki lelki üdvéért.
Jó tíz éve figyeltem már a kofák üzletelését a piacon, amikor is hatalmas gőzmasinák költöztek az akkor már erősödő karjaim alá.1911-ben fúró meseterek érkeztek a faluba, hogy a község első artézi kútját megfúrják.
Életem nyugalmasan telt, mígnem 1914-ben kitört a Nagy Háború! Láttam amint önkéntesek masíroznak vidám énekszóval az olasz frontra. Néhány évvel később már a hősi emlékművet kívánták az árnyékom alá építeni, amire nem volt pénz. Nem úgy, mint a következő háborúra! Nagyon sajnáltam, amikor a már jól megszokott harangokért egy reggel katonák jöttek. Elvitték, hogy lőszert gyártsanak belőlük. Az én fejem körül is zúgtak a lövedékek. Csoda, hogy épp bőrrel megúsztam! Arra is jól emlékszem, amikor tőlem alig 10-20 méterre sorakoztak fel a kunágotai zsidók 1944.május 15-én reggel, hogy a halálba induljanak. A közel hetvenfős szomorú menet elindult és soha többé nem tért haza.
A háború utáni újjáépítés kedves emléke volt számomra,amikor a templomtoronyba új harangok költöztek! A piactérből park és játszótér lett és egyszer csak régi ismerősre leltem! Bereczki Máté a nagy pomológus a szomszédságomban köztéri szobrot kapott! A lombkoronám egyre csak nőtt s ezáltal a népszerűségem is a mai celebekéhez hasonlatosan alakult. Az egyik nap reggelén egy szép pad került a karjaim alá! A sűrű lombok jótékony fátyolként óvták az itt ülőket. A szemek nem láthatták,a fülek sem hallhatták mind azt aminek csak én voltam a tanúja.
A mostani öreg fejemmel sokat elmélkedem mindazon amiket átéltem a közel 130 év alatt. Az, hogy még ma is itt vagyok, azt nem csak a szerencsének köszönhetem. Nem csapott belém sem lövedék,sem villám. De nem tört az életemre egyetlen egy falubeli sem. Óvtam őket,ahogyan ők is engem.Így van ez már nemzedékek óta,s talán lesz még alkalmam a történetemet egy másik generációnak is elmesélni.Okuljanak,tanuljanak belőle s védjék meg az olyan öreg szónokokat mint amilyen én is vagyok!Nagy idők nagy tanúja:a kunágotai Nagy Tölgyfa
