Pilisvörösvár legöregebb fája egy eperfa, ami a németek Pilisvörösvárra történő letelepedésével, és a katolikus plébániatemplom építésével egyidős. A helyi hagyomány szerint a fát 311 éve a katolikus templom építésének megkezdésekor (1703.) ültették.
A fa egy iskola és egy templom mellett áll. A helyiek már nem is emlékeznek rá, hogy mi okból ültették el generációkkal ezelőtt, de azt tudják, hogy több évszázada áll ott rendíthetetlenül. Minden más fa fölé magasodik és generációk nőttek fel dús lombkoronája alatt. Mára már kész fa-óriás lett: törzse olyan vastag, hogy még 3 felnőtt is kevés, hogy átölelje és oly magas, hogy nincs is párja. A vörösváriak megbecsülésük jeléül védetté nyilvánították és kerítéssel vették körül, hogy még unokáik is csodálkozással vegyes áhítattal figyeljék. Ráadásul ez a fa nem csak árnyékot ad nyáron, tavasszal és ősszel pedig védelmet nyújt a széllel és az esővel szemben, hanem még finom termésével is megajándékozza a közösséget, lévén egy eperfáról, más néven szederfáról szó. Sok állat választotta lakhelyéül ezt a nem éppen mindennapi fát: a fán egyaránt élnek harkályok, és cinegék is. Az előző évtized közepéig egy macskabagoly család otthonaként is szolgált.
A fa az évszázadok során a pilisvörösvári élet szerves részévé vált, az iskolákban a rajzórák keretében szinte minden gyerek feladatul kapja a fa lerajzolását – az idei rajzokból néhányat mellékelünk is. Vörösváron az 1970-es években piac működött a fa körül. Szerdánként és péntekenként helyi kofák árulták saját termékeiket (pl.: tejfölt, túrót, virágot, mákot, savanyúságot stb.). A régi hagyományt megőrizvén a szőlősgazdák a mai napig ott árulják zamatos gyümölcseiket szeptemberben.
Az eperfát valószínűleg azért ültették, mert zsenge leveleit akkoriban a selyemhernyó tenyésztéséhez használták, tápláléknövényként nagy mennyiségben gyűjtötték. Ezen kedvező tulajdonságai miatt az országban sok helyen telepítették a XVIII. században. A falvak és tanyák udvarának elengedhetetlen kelléke volt a büszkén magasodó eperfa, mert ez a fa jól érzi magát a ház körül, meleg, védett helyen. A korabeli Magyarországon való elterjedését jól jelképezi, hogy amikor Arany János megénekelte a Családi kört, nem feledkezett meg az eperfáról sem, amely feketén bólintgatva terjeszti ki árnyékát a családi ház fölé.
Irodalomóra a 300 éves eperfa alatt
A 80-as évek elején a Templom téri általános iskola magyar irodalom és nyelvszakos tanára voltam. Két kisgyermek édesanyjaként mentem vissza tanítani, és tele voltam lelkesedéssel, a gyerekek iránti szeretettel, megértéssel, a szakma iránti alázattal. Amennyire csak tudtam, igyekeztem az óráimat feledhetetlenné tenni, és élni a váratlan élmény emlékezetmegtartó erejével. Egy májusi napon az első becsengetés előtt bekopogtam az idős igazgató úrhoz és engedélyt kértem, hogy az akkori 8. osztállyal elhagyjuk az iskola területét. Kicsit furcsállotta ugyan, de rábólintott, így történt, hogy az irodalomórát kint tartottuk az eperfa alatt. Már nem tudom, mi volt a tananyag éppen, de azt igen, hogy felemlegettük Csokonai Vitéz Mihályt, aki Debrecenben, a Nagyerdőn tanítványaival együtt verselve, énekelve így tartotta az órákat. A szokatlan helyszín, és a vastag törzsű, vén eperfa még a legvásottabb gyerekekre is nyugalmat parancsolt. Kellemes, élmény teli órát töltöttünk a szabadban. Számomra felejthetetlen emlék. Remélem, a diákjaim is szeretettel idézik fel néha! Bizony ez a barátságos óriás, sok játéknak és derűs pillanatnak lehetett tanúja az eddig eltelt 300 év alatt. Reméljük, még sokat fog látni, és sokáig lesz lehetőségük az embereknek, hogy nézhessék és csodálhassák. Ezt az eperfát nem is annyira a kora, hanem az emberek fához fűződő szép emlékei emelhették fel oda, ahol most van.
