A vadgesztenyefa alkalmas arra, hogy érzelmeiddel tisztába jöjj. Ha kétségek gyötörnek, esetleg sokat szorongsz, akkor a gesztenyefa lombjai alatt keress menedéket. A fa elszívja a negatív érzéseket, és lelkedet megnyugvással tölti el. Erős szeretetenergiát áraszt magából, begyógyítja a lelki sebeket, erőt ad szakítás után, és segít jobbá tenni a kapcsolatunkat.
Valamikor az 50-es években születtem. Csemeteként kerültem egy lakóházak övezte óvoda telkére. Együtt növekedtem, cseperedtem a kicsi gyerekekkel, már árnyékot is adtam nekik. Sok kisgyermeket láttam felnőni, okosodni. A 80-as évek végén kicsit más gyerekek jöttek: fogyatékosok foglalkoztató tagozata lett az intézmény és nemsokára építők jelentek meg. Féltem, hogy bajom esik, de vigyáztak rám. Kíváncsian vártam, mi is készül itt. 1990. szeptember 6-án ünnepi ruhába öltözött emberek jelentek meg: megtudtam, elkészült a Fogyatékosok Napközi Otthona. Jórészt felnőtt, speciális iskolából kikerült fiatalok jöttek, hogy míg a szülők dolgoznak, felügyeletet, fejlesztést kapjanak. Egyre több és több fiatal, idős jött. Többen csak kerekesszékkel tudnak közlekedni. Nekik hűs árnyékot adok a meleg napokon. Átéltem több kisebb nagyobb építkezést, vihart, de mindig féltőn óvtak, vigyáztak rám. Még az aknázómolyokat is elűzik rólam, nehogy bajom essen. Én ezt a magam módján hálálom meg nekik: tavasszal csodálatos virágokat nevelek, nyáron hűs árnyékot adok, ősszel bő terméssel örvendeztetem meg őket. Kedves dolgokat készítenek terméseimből.
Elmesélem egy napomat, hogy lássátok, mennyi mindennek vagyok tanúja. Ma reggel a Duna felől fúj a szél, érzem a víz illatát, és gyönyörűen süt a nap. Szerencsére olyan magas vagyok, hogy már messziről látom az ide érkezőket. De szeretem látni Őket már kora reggel! Nonó például nagy, komor léptekkel jön felénk. Itt lakik a közeli lépcsőházban és valamelyik Barbie babáját mindig magával hozza. Útközben is van úgy, hogy beszélget vele. Emlékszem rá, mikor még kicsi volt, és csak a nyári szünetben volt nálunk, bájos és huncut mosollyal mondta, mikor altatni próbálták ebéd után: „cukd be szemed aludol”. Néha hisztis, és többnyire mindig szerelmes valamelyik fiúba. Most úgy látom Attilába, aki mindig sietősen lépked, fejét kicsit oldalra billentve. Egy ideje hallókészüléket hord, talán azért. A mikrobusszal ma is pontosan a szokott időben érkeznek a gondozottak. Pistinek segítenek kiszállni, és már gördül is alá a kerekesszék. Míg reggeliznek, mesélek magamról néhány szót.
Majdnem az udvar közepén állok, magasságom körülbelül 25 méter. Szerencsére az egész udvart belátom és rálátok a csoportokra is különösen a hármas csoportra, amelyiknek az ajtaja az udvarra vezet. Ebben a csoportban mindig szorgoskodnak valamit, papírból, fából, festenek, vágnak, ragasztanak. Évről évre egyre ügyesebbek. Az egyik kedvencem Feri, aki profin bánik a fával, és szereti is – én az ilyet megérzem. Különösen szerencsésnek tartom magam, mert van alattam két pad és egy asztal. Így akár nyolcan, tízen is összejöhetnek beszélgetni alattam. Persze van, hogy veszekednek, kiabálnak, amit néha sírás követ, majd ölelés, és olykor egy-egy puszi is elcsattan.
Befejezték a reggelit, kezdődik a délelőtt. A fenti ágaim mesélik, hogy a tetőtérben tanulni szoktak, mert könyveket, ceruzákat, papírt és tollakat lehet látni az ablakból. Ha jó idő van, sétálni mennek azokkal akik nem dolgoznak és nem tanulnak. Ezt a legfelső ágaimtól tudom. Majdnem elfelejtettem az uszodát. Oda is reggeli után indulnak egy páran, és ebéd előtt érkeznek vissza. Ilyenkor, ha jó idő van, kiterítik a vizes ruhákat hozzám az udvarra. Ebéd után sokan kijönnek megpihenni hozzám, de van úgy, hogy zenét és éneket hallok fentről. Olyan szépen muzsikál az a zenekar. Mostanában sokat próbálnak, biztosan készülnek valamire. A délután hamar eltelik. Uzsonna után a mikrobusszal jöttek készülődnek haza, és négy órakor elcsendesül minden, zárak kattannak, és ilyenkor jön az én pihenőidőm.
