A fa nem túl öreg, úgy 45-50 éves lehet, de szép nagyra megnőtt. Mi madárcseresznyefának hívjuk az apró termései miatt, és nagy becsben tartjuk. Vecsésen áll, a Bálint Ágnes emlékház kertjében. Igen, a meseíróról van szó – édesanyámról -, akinek a nevéhez olyan, még ma is ismert figurák megalkotása fűződik, mint Mazsola és Tádé, Kukori és Kotkoda, Vízipók, csodapók, vagy Frakk, a macskák réme. Az öreg házat, ahol az írónő évtizedekig lakott, a család emlékházzá alakította, melyet szívesen látogatnak nemcsak a gyerekek, de a nosztalgiázó felnőttek is.
Emellett az öreg ház mellett áll a fa. Eredetileg közvetlenül a hatalmas veranda tövében sarjadt ki, túl közel a tégla alaphoz, előre lehetett látni, hogy ha megnő és törzsét meghizlalja, kárt tehet az építményben. Mondta is édesapám, a józan férfiember, hogy „ezt a kis fát minél előbb ki kell vágni!” Édesanyám azonban, aki mesevilágban élt, és az élet minden formáját végtelenül tisztelte, ilyen brutalitáshoz nem járult hozzá.
Így aztán a kis fa zavartalanul és gyorsan növekedett, hamar elágazott, aminek mi örültünk, mert a veranda korlátjáról könnyen át lehetett mászni rá.
Ekkor történt, hogy férjem, akkor még orvostanhallgató, egy napon az egyetem udvarán meglátott egy teherautót, rajta rengeteg szerencsétlen, gyógyszerkísérletre ítélt kóbor kutyával. A nagy nyüzsgésben feltűnt neki egy vörös folt – egy vizsla. Maga sem tudja miért, de megtetszett neki a kutya, és 200 forintért megvette…
Így került hozzánk Csibész. Zabolátlan vadászkutya volt, öntörvényű, kalandvágyó, valószínűleg a sintér kezére is ezek a tulajdonságai juttatták. És sajnálatos módon nem tűrte a macskákat – egy olyan házban, ahol egész addigi életünkben a macskák voltak a kedvencek és a kényeztetettek, míg a mindenkori kutyák csak a házőrző ebek pária-életét élték az udvaron, a kutyaházban. Amint Csibész első alkalommal betette hozzánk a lábát, a macskák pánikszerűen menekültek fel a madárcseresznyefára. A kutya másodpercnyi habozás nélkül utánuk ugrott, feltornászta magát a veranda korlátjára, onnan pedig a vadászláz nagy illegések-billegések közepette továbbhajtotta a fára – felkapaszkodott egészen az elágazásig.
Innen azonban nem volt tovább. Nyüszítve forgolódott, mert félt is, meg ment is volna tovább a macskák után, de hát a nagy kutya-tappancsok és körmök nem alkalmasak a fára mászásra. Az is csoda, hogy idáig eljutott.
Aztán jött, aminek jönnie kellett: megcsúszott, és nagy puffanással az oldalára esett. Megijedtünk, mert elég magasról zuhant le, de Csibész csak megrázta magát, és már indult is újabb macska-hajszára.
Nos, erről a fára mászó kutyáról írta édesanyám a Frakk-történeteket...
Csibész utóbb megszelídült, és éppen úgy, ahogy a Frakk, a macskák réme c. könyvben olvasható, megbékélt a macskákkal.
A madárcseresznyefa és a ház párharcában pedig a fa győzött: a 70-es években lebontottuk mellőle a verandát, így aztán zavartalanul nőhetett-növögethetett, egészen a mai méretéig. Most ő az udvar dísze, a látogatók megcsodálják hatalmas lombkoronáját, amin csak a nagy zuhék képesek áthatolni, a kisebbfajta esők meghátrálnak. Robusztus nagy fa lett, aminek semmi sem tudott ártani – egészen két évvel ezelőttig. Akkor vettük észre, hogy a tövénél folyni kezdett a nedve – azóta is folyik, változatlan intenzitással.
Most aztán izgulunk, nehogy baj legyen, mert mi lenne a Bálint Ágnes Emlékház kertjéből Frakk impozáns fája nélkül?
Németh Ágnes