" Amikor megláttam a gazdámat fűrésszel a kezében, biztos voltam abban, hogy mindennek vége. Magyarázkodhattam volna, soha nem kaptam kellő törődést, de nem szóltam egy árva szót se. Belehasítottak húsomba a hűvös acélfogak, felszisszentem, aztán némán, kicsit talán könnyezve tűrtem el, hogy teljesen megcsonkítson.
Igaza is van. Évek óta csak viaskodtam a testemet és lelkemet megújuló erővel támadó gombák hadával és közben nem tudtam, talán nem is akartam egyetlen gyümölcsöt se pirosra érlelni.
Csavarokat fúrt a testembe, azok ládákat erősítettek hozzám, melyekbe friss föld, majd virág is került.
Hát ennyit érek én, virágtartó ágas lett belőlem!
Még keringett bennem a vér, a fűrészt másik szerszám váltotta le és engem nem kímélve, megszabadított kérgesedő háncsruhámtól. Csak egy kicsi csík, ami megmaradt, őt még az ecset is megkímélte a bűzös festéktől.
A tél nagyon megkínzott. A dermesztő hidegtől a virágos ládák földtakarója se mentett meg. Vacogtam, sírtam és féltem, hogy a tavaszi napsugár már nem csalogatja törzsembe gyökereim, még feszülő, éltető nedvét.
Az első langyos szellőcske mégis megbizsergetett. És ahol a hántoló kés egy szíjacskát meghagyott, kirügyeztem, ágacskát neveltem. Látta ezt a gazda is. Megszabadított a dobozoktól és gondozni, pátyolgatni kezdett. Nekem sem kellett nagyobb biztatás, unokáival együtt erősödtem, és amíg ők körülöttem hancúroztak, én piros csillagokat varázsoltam lombkoronámra. A kis kerti házban játszadozva ki-ki futnak a zöld szőnyegre és remélem, néhánytól lopva, nevetve megszabadítanak!
A szőlőhegybe tartók gyakran megcsodálnak. Különösen virágzáskor pompázom. A milliom virág és az öreg törzs a fiatalság és öregség harmóniája, vagy kibékített diszharmóniája. Körülöttem pedig tündérek táncolnak, nem csoda hát, hogy megállnak az emberek s arcokon mosoly születik. Gondolataik messze földön járnak. A jóra való nevelés barázdáitól a kímélet és megbecsülés mezsgyéin keresztül szállnak, egészen a szeretet földjéig. Biztosan odaértek, ha azt látom, hogy egymásra néznek és megfogják, gyengéden megszorítják egymás kezét.
Ezt hirdetem és újra fontosnak érzem magam!
Sietek is minden tavasszal hófehér ruhát ölteni, de ezt a pirosan pompázó japán birset, soha nem tudom megelőzni!
