Szentendre egyik legrégibb településrészén, Izbégen, nem messze a Bükkös pataktól, egy kis dombocskán, a mai Alsó-Izbég téren nőtt ki kb. 150-180 évvel ezelőtt a mi hársfánk. Tekintélyt parancsoló hatalmas lombjával védelmezte a kb. ez idő tájt ideállított pléh Krisztust, és az itt lakók is mindig tisztelettel viseltettek a fa iránt. Úgy hallottuk elődeinktől, hogy a keresztet az errefelé, az Izbég határába földjeiket művelni járó parasztemberek állították, hálából. Hogy melyik volt előbb, a hársfa vagy a kereszt, nem tudjuk.
Hársfánk több mint 25 éve, súlyosan megsérült, az egyik hatalmas ága letört, nagy darabot kiszakítva a törzsből is. Sajnos, a közterületen lévő fa hatalmas sérülését nem kezelte senki, kártevők költöztek a sebbe, óriási pusztítást végezve a törzsében. Vannak, akik úgy emlékeznek, hogy egy óriási viharban villámcsapás érte a fát, emiatt hasadt le az ága. Vannak, akik arra emlékeznek, hogy tavasszal a hatalmas lombja súlyát nem bírta el a fa, így sérült meg.
A mi hársfánk talán életfa is. Az itt élők úgy tudják, hogy amikor a fa meghasadt, akkor halt meg a környék legidősebb, itt született lakója, aki sokszor üldögélt alatta, békésen pipázgatva. De sok anyuka itt sétáltatta kisbabáját, így azok kicsi koruktól már szívükbe zárhatták a hársfát.
Sokan mások is szívesen üldögélnek ezen a helyen. 2011-ben hagyományteremtő ünnepet tartottunk: az évszázadokon keresztül, generációknak virágzó öreg hársfánk alatt ünnepeltük Izbég fennmaradásának kb. 320 évét, a több mint 75 éve itt lakó, születési helyükhöz hűséges szomszédainkat. Ekkor határoztuk el, hogy megmentjük a hársfánkat a pusztulástól. Megtudtuk, az önkormányzatnak nincs pénze a fa kezelésére, de engedélyt kaptunk a gyógyítási munkálatokhoz. Több szakembert megkérdeztünk. Volt, aki azt mondta, reménytelen, a pusztulása elkerülhetetlen. Volt, aki biztatott bennünket, fogjunk neki minél előbb. S mi az utóbbi tanácsot fogadtuk meg. Minden itt lakónak volt valamilyen véleménye, mindenki aggódott, mi lesz a szépséges hársfánkkal. Végül, engedéllyel, egy lelkes kis csapat nekilátott a nem is olyan könnyű feladatnak. Arra kellett törekedni, hogy törzse ne hasadjon félbe, ezért az ágai végén le kellett vágni annyit, hogy a saját, hatalmas súlyától ne szakadjon ketté, a kártevőket pedig kiűzzük belőle. Több napig tartott a mentés, nem volt egyszerű munka. Az itt élők, ha segíteni nem is tudtak, őszintén szurkoltak. És most tavasszal is illatozó virággal pompázott a hársfa. Reményeink szerint megmentéséért sikeresen küzdünk, s még néhány évtizedig gyönyörködhetünk benne. Mintha azt várta volna, hogy fogjunk össze, gyógyítsuk meg, ne adjuk fel. Az alsó-izbégiek szépen gondozzák a keresztet is, mindig van alatta virág, esténként ég a gyertya. Az erre járók futó pillantással köszöntik a békességet sugárzó fát nap mint nap akár az élő embert, hiszen a hársfa nekünk fontos találkozóhely, támpont az eligazodáshoz, az egymásra találáshoz.
Szentendre alsó-izbégiek nevében lejegyezte: Lakatosné Szvoboda Zsóka
