- Én ezt már nem bírom tovább nézni!- kesergett galambanyó párjának.
- Már megint letépték az egyik új hajtását. Folyton a leveleit használják kiszámolósnak ezek a mihaszna pernahajderek. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, megvár nem vár meg…. Tényleg azt gondolják, hogy erre valók a levelei? Vajon miért hagyja? Hisz megtehetné, hogy elérhetetlen magasságig emeli ágait…
- Miért hagyja? Miért hagyja? – kérdezték a galambfészek köré sereglő verebek kíváncsian.
- Mintha csak azért növesztené újra leveleit, hogy árnyéka alatt megpihenhessenek ezek a hálátlan zsiványok, s ha úgy tartja kedvük, legyen mit letépdesni.– állapította meg galambapó egyetértően, majd tűnődve hozzá tette:
- Ugyan mit tudhat ez a meggyötört testű fa? Mi lehet a titka, hogy ilyen büszkén tárja szét ágait, ezen az átkozott helyen?
- Mi lehet a titka? Mi lehet a titka? - ismételgették ugrándozva a verebek.
- Nézd mennyi heg, mennyi bemetszés csúfítja a törzsét. Ki tudja hányan rúgtak már bele, hányan törték le ágát, tépték le levelét. Ő mégis egyetlen szó nélkül tűri. – csóválta csodálattattal fejét galambanyó.
Galambapógyanakvóan nézett az udvar közepén magasodó nyírre.
- Talán azért nem szól, mert nem is tud beszélni.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Talán az öreg nyír néma! Talán nem csak a leveleit, de a nyelvét is kitépték már!
- Néma? – rebbentek fel izgatottan a verebek, majd egymást túlharsogva kezdtek csúfolódni.
- Az öreg nyír néma! Az öreg nyír néma! Megkukult! hi-hi-hi! Kitépték a nyelvét!
- Néma? - kérdezte galambanyó is kétkedve.
- Miért, te talán hallottad már egyszer is beszélni?
- Most, hogy így mondod… tűnődött el galambanyó. - Tulajdonképpen alig tudunk róla valamit. Pedig már itt vagyunk… mióta is? - kezdett számolgatni. - Már több mint egy éve! És ő? Az öreg nyír? Ő vajon mióta raboskodik itt némán, magányosan?
- Huszonöt! - súgta a szél, aki eddig csak messziről hallgatta a madarakat.
- Huszonöt?! Az nem is olyan sok. - fecsegett közbe egy veréb, aki dicsekedve mesélte, hogy ő bizony már egy száz éves fa ágain is ugrált.
- Valóban élnek több száz, sőt ezer éves fák is. – erősítette meg a szél – Igaz, azok nem szögesdróttal futtatott falak között élnek. – folytatta, majd sejtelmesen hozzá tette:
Egy börtönben bizony másként jár az idő… A rabok erről tudnának mesélni.
- És a nyír miről mesélne, ha lenne nyelve? - kérdezte kíváncsian galambapó.
- Megvan a nyelve. Más oka van a némaságának.
- Elmeséled? – kérdezte galambanyó.
- Halljuk, halljuk! – követelőztek a szemtelen verebek és mielőtt a szél bármit is válaszolhatott volna már riadóztatták is az udvar többi lakóját.
- Hallottátok? A szél ismét mesélni fog! A néma nyírről fog mesélni! - kiáltozták izgatottan.
A hír futótűzként terjedt az udvaron és hamarosan a környék minden madara egybesereglett, mert senki sem akarta lemaradni a szél meséjéről.
- Hát jól van! – hajtotta meg derekát a szél - De tudnotok kell, most egy szomorú történetet fogtok hallani! – figyelmeztetett, majd mielőtt belekezdett volna meséjébe körbesuhant az udvaron és végig simította a szótlan nyírfát, mintha csak engedélyt kért volna tőle, hogy megossza történetét.
- Bizony régen volt már! - kezdte a távoli múltba merengve.
A néma nyír egy faiskolában látta meg a napvilágot. Itt nevelkedett bátyjával első éveiben.
Bizony akkor még nem volt néma. Sőt! Tőle harsogott az egész faiskola. Egyfolytában arról zengett, hogy egyszer majd egy különleges helyre ültetik. Egy fényes villa udvarán, egy kastély parkjában, vagy esetleg egy neves sétányon fog pompázni. - mondogatta és valahányszor egy előkelőnek tűnő kuncsaft érkezett a faiskolába, ő hangosan zizegtette a leveleit, hogy felhívja magára a figyelmet. A testvérének nem voltak ilyen nagy igényei. Ő megelégedett volna annyival is, ha van, akinek árnyékot adhat és persze mindenképpen szerette volna, ha kisöccse közelében maradhat.
Egy nap egy szokatlan autó állt be a faiskola udvarára.....
//a teljes történetet küldöm - szerk//
