A történet 2000-ben kezdődött. Csepel-sziget, a Duna egykori árterülete, ott ahol a valamikori keményfás ligeterdőket lakóházak és gabonatáblák váltották fel. A határ a lakhelyünktől 10 perces gyalogúttal elérhető el. Gyakran jártam oda, örökmozgó huskymmal futni, és nagyokat sétálni. A tájképet több helyen illegális sitt-, és szemét lerakóhelyek tarkították, ami elkeserített. Mégis imádtuk a "Határt". Nyári délutánokon a vörös vércsék szitálása, hajnalokon a barna rétihéja röpte szórakoztatott. Tavasszal az aranymálinkó, télen a vetési varjak énekét hallgattam. Mert igen, énekesmadár a varjú is. Az Énekesmadár-alakúak rendjébe tartozik, „csak levelező tagozaton végzett”, ahogyan későbbi tanáromtól azt jól megtanultam. Az út menti galagonyabokrokból ijedten szállt fel a fácán, vagy éppen egy tojó vezette át csibéit az orrunk előtt a földúton. A mezei nyúl cikázása, a lapuló őz félénk tekintete, a virágok illata mind a határhoz tartozott. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyenek lehettek az itt élő egykori erdőségek, és mi lenne, ha ezen a helyen újra erdő állna? Igazi erdő.
Még ebben az évben, egy erdőkről szóló dokumentumfilm forgatásán, a Visegrádi-hegységben tölgymakkokat gyűjtöttem. No, nem gondoltam, hogy erdőt telepíthetek, mégis valami naiv örömmel töltött el a gondolat, hogy visszahozhatok ide valami ősit, valami őshonosat. Bár bújtam az erdős könyveket, erősen laikusnak számítottam. A forgatásról hazafelé, a film erdőmérnök szakértőjétől megtudtam, hogy a Visegrád környékén honos kocsánytalan tölgy makkjaiból fejlődő csemeték a mi homokos talajunkon nem fognak megmaradni. Ám, a vadföld melletti bokrosodó részen induló szukcessziós területről gyűjtött kocsányos tölgymakkoknak már van esélyük.
A gyűjtés másnapján egy barátommal kapát ragadtunk, és kijelöltük az akciónak legalkalmasabbnak tűnő területet. A „ruszki dombokhoz” vezető út menti árokra esett a választásunk. Mindenhol másutt nagy eséllyel a földművelő munkagépek martalékává válhattak volna. Olyan volt, mint egy titkos küldetés. Az út egy részét gyalogosan kellett megtennünk, mert a szétszórt szeméttől autóval lehetetlen volt megközelíteni a helyszínt. Hátunkra kaptuk az avarral teli zsákot, megragadtuk a kapát, a zacskó tölgymakkot, és besétáltunk. Azon tűnődtünk, vajon mit gondolhatnak, akik most látnak minket? Két ember egy nagy fekete zsákkal és kapával a bokrokhoz igyekszik. Biztos nem hinnék el, hogy mi tölgymakkot jöttünk vetni. A talajt meglazítottuk, rászórtuk a makkokat, majd betakartuk avarral.
Eljött a tavasz. Izgatottan kerestem jeleit a tölgy-életnek. Megtaláltam! Sok-sok magoncot láttam. Hatalmas volt az öröm, bár tudtam, ez még semmit nem jelent. Ha megérik a 2-3 éves kort, akkor mondható el - nagy valószínűséggel Fa lesz belőlük. Igyekeztem az időközben rádobált szeméttől megszabadítani az induló életeket. Végül egyetlen kocsányos tölgy csemete élte túl és növekedett még akkor is, ha leveleit lisztharmat, levélgubacsok és levéltetvek borították. Az sem számított, hogy évekig rá sem néztem.
Egy „testvére” kicsivel arrébb úgy döntött, 3 évvel később indul növekedésnek. Milyen igaza is volt az erdőmérnöknek: egy újabb kocsányos tölgy! Mára ő is elkezdte lehagyni bokorszomszédait.
2009-ben pedig Gemencről hoztunk rokonokat, célzottan kocsányos tölgyes erdőből. Az elvetett makkokból a két visegrádi között egy gemenci csemete gyarapodik most is rendületlenül.
Mindig jólesően megborzongok, ha meglátogatom Őket. Senki nem tudja kifélék, mifélék Ők. Talán másoknak fel sem tűnnek, de nekem ez a három tölgy emlék. Üzenet a múltból átvitt értelemben is. Szerencsés vagyok. "Saját" tölgyfáim vannak!
ui: Az úton, melynek szélén a fák állnak, időszakosan krosszmotorosok járnak a dombokhoz versenyezni. A fáknak ugyan még nem esett bántódásuk, bár Szigetszentmiklós terjeszkedik. A határ arca átalakul. Nem messze a tölgyektől éppen, iskolát és sport komplexumot építenek. A szomszédos földutat 1-2 éven belül aszfaltozzák.
