Az én fám egy japán akác, és attól az enyém, hogy a konyhám ablakából akkor látom, amikor csak akarom. És akarom, mert nem lehet vele betelni. Egyszerűen gyönyörű. Őt látom, amikor a hajnali napfény átragyog a lombjain, és őt látom, amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai glóriát vonnak a feje köré.
Őt látom főzés, mosogatás közben, vagy ha kimegyek a kertbe.
Őt nézem reménytelen, szürke novemberi napokon és reményteli márciusi rügyfakadáskor.
Fotózom téli, zúzmarás szépségében, kései virágzásakor, erőteljes nyári lombos állapotában. Pedig ez a fa nem rekorder sem éveit, sem méreteit tekintve.
A község központjában lévő római katolikus parókia kertjében áll vagy százötven éve, közel az épülethez. Hiteles adat nincs az ültetéséröl, azt tudjuk, hogy a parókia 1795-ben épült, valószínű, hogy ezután parkosították nagyméretű kertjét.
Idősek elmondásából tudjuk, hogy a falu védőszentje – Szent Lajos – tiszteletére minden év augusztus végén megtartott búcsún jelen lévő egyházi méltóságok e fa alatt pihenték ki az egyházi szolgálat fáradalmait.
Az első áldozó gyerekeket itt látták vendégül a presbitérium tagjai, egyházi ifjúsági találkozók alkalmával a fa adott hűs árnyékot a résztvevőknek.
Néhány évig a Tiszán és Bodrogon túrázóknak, a hétvégi kirándulóknak nyújtott menedéket, sátorhelyet a nyári nagy melegben, ma pedig a szomszédos játszótér fölé borulva óvja a kicsiket a nap erejétől.
Így köt össze a fa múltat, jelent és jövendőt, nekem pedig ad mindennapi hitet, reményt.
