Árvácska

A fa/facsoport története

…Már vagy két esztendeje állt magányosan a magas falak árnyékában a belső műhelyudvaron. Minden évben nőtt egy keveset, de ahogy nőttek ágai, erősödött a törzse, úgy nőtt benne a szomorúság, úgy erősödött benne a magány nyomasztó érzése is. Valójában persze nem volt magányos, hiszen turbékoló galambok és gyakran pimasz, de mégis barátságos verebek hada látogatta nap mint nap. Csak olyankor hagyták magára, amikor az öreg vércse – aki az egyik torony boltíve alatt vert tanyát sok-sok évvel korábban – szétzargatta őket.

Árvácska.

Így hívta mindenki a fiatal fát. Árvácska, mert bár egyedül tényleg nem volt sosem, árvának mégiscsak árva volt! Hogy kik a valódi szülei vagy ki ültette, senki nem tudta. Noha nem lehetett idősebb 2-3 évesnél, úgy tetszett, mintha öröktől fogva ott állna. Legalábbis a madaraknak úgy tűnt. Persze az ő többségük 1-2 év után továbbállt, így a mostaniak már természetesnek vették a jelenlétét.

Talán csak az öreg vércse vagy az udvar porát állandóan felkavaró szél ismerhette múltját, de mivel a vércse már olyan szenilis volt, hogy az előző napokra is alig emlékezett, a szél pedig mindig kitért a válasz elől, így Árvácska lassan lemondott arról, hogy valaha is megtudjon valamit származásáról.
- Majd ha itt lesz az ideje kis barátom! Meglásd, mindent megtudsz! – biztatta néha a szél, de többet nem árult el, ami miatt Árvácska meg is sértődött.
Persze sokáig nem tudott haragudni barátjára, hiszen a szél mindennap egy szép mesével kedveskedett neki. És nemcsak neki, hanem az udvar minden lakójának. Amikor belekezdett meséjébe, még az állandóan fecsegő verebek is elhallgattak. Mind Árvácska köré telepedtek és együtt hallgatták a kalandos történeteket, melyeket mind egy-egy fejezetet jelentettek a szél életéből.

De hiába kezdett mindennap szebbnél szebb történetbe a szél, egy idő után Árvácska gondolatai már csak saját, rejtélyes múltja körül forogtak. Néha az öreg vércse buzgó lelkesedéssel leszállt hozzá, mintha eszébe jutott volna valami, ami közelebb vinné a múltjához, de sokra nem ment ezzel Árvácska.

- Eprecske! - üdvözölte ilyenkor kitörő örömmel a vércse a kis fát, de amint eloszlottak a felvillanó emlékfoszlányok, ismét homály telepedett meszes agyára, és már arra sem emlékezett, hogy minek is örül.
- Árvácska! Árvácska vagyok! Nem ismersz meg? Én vagyok az, Árvácska! – javította ki kedvesen mindig Árvácska a szenilis madarat.
- Tudom, tudom… Tudom, ki vagy! - bólogatott ilyenkor a vércse, leplezve zavartságát, és hogy elkerülje a verebek élcelődését, inkább visszarepült a toronyba, ahol általában hamar el is felejtette az udvaron esett tévedését.
- Tudod…? Hát persze! - motyogta ilyenkor keserűen Árvácska. Hiszen én is tudom. Árva vagyok. Árvácska vagyok.

A verebek persze jól szórakoztak ilyenkor.
- Miket ki nem talál ez a vén bolond – nevettek körbeugrálva az udvart. - Eprecske? Micsoda furi név ez? Vajon létezik egyáltalán ilyen név vagy csak az öreg kópé fejéből pattant ki? - Akár egész estig is képesek lettek volna ezzel szórakoztatni magukat, ha a szél nem vet véget gúnyolódásuknak, felkavarva az udvar porát. Így teltek a napok, és Árvácska lassan kezdett belebetegedni reménytelenségébe.

- Miért búsulsz kis barátom? Szépen süt a nap, esővel is bőven megáld az ég, mégis úgy lógatod a fejed, mintha egy zord sivatagban lennél.
- Hiába nyúlnak mélyen a földbe gyökereim, hiába szívják fel a tápanyagot, ha a valódi gyökereim nem ismerem, ha a múltamból nem meríthetek erőt, elsorvaszt a magány.
- De hiszen nem vagy magányos! Mi itt vagyunk neked. A barátaid. És hidd el, úgy szeretünk, mint…
- Mint szülő a gyermekét? Vagy mint testvér a testvért? Ezt akartad mondani? – csattant fel keserűen Árvácska, majd halkan hozzátette.
- Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy te jót akarsz és nálad jobb barátja nem is lehetne senkinek, mégis amire vágyom, azt nem pótolhatja a barátság. Nincs se apám, se anyám. Nincs múltam se. Miféle jövő vár így rám?

A szél fájdalmasan megrándult, mintha mondani akarna valami vigasztalót, de végül némán elfordult, nehogy Árvácska észrevegye vívódását. Árvácska előtt azonban nem tudta elrejteni érzéseit, s a kis fa rögtön rájött, hogy a szél egy titkot próbál elfojtani magában. Egy titkot, mely választ adhat származására. Egy titkot, mely enyhítheti fájdalmát.

- Kérlek, ha tudsz valamit, ne rejtsd el előlem! Ismernem kell a múltamat… még ha fájdalmas is – erősítette meg kijelentését, miután rádöbbent, hogy talán azért nem árulja el a titkot barátja, mert egy újabb fájdalomtól szeretné megóvni. - Kérlek barátom, mondd el, amit tudsz! – esdekelt Árvácska.

A mindig oly bölcs szél most tanácstalanul cikázott a falak közt, mintha csak újra és újra fel akarná söpörni az amúgy tiszta udvart. - Ha itt lesz az ideje, elmondom, kis barátom! - nyögte ki zavartan, és megpróbálta kedvesen megringatni Árvácskát.

De a kis fa dacosan megfeszítette magát, és nem hagyta, hogy a szél meghajlítsa.

- Ne szólíts többet a barátodnak! Ha nem árulod el azt, hogy ki vagyok valójában, ne nevezd magad a barátomnak! Mert… elmondom én neked, ki vagyok! Árvácska vagyok! - Kiáltotta dühösen. Árvácska! Így hívnak. Ez a nevem, tudd meg. Azért ez a nevem, mert… - hangja elcsuklott, és szemei megteltek könnyel -…mert árva vagyok!

Percekig csak némán zokogott, majd miután elfogyott minden könnye, előző napi élményével próbálta elterelni bánatáról figyelmét.

- Tegnap volt itt egy ember – kezdte szomorkás hangon.
Korábban is láttam már néha, de olyankor mindig csak átsietetett az udvaron. Most viszont, mintha csak miattam jött volna. Megállt előttem és hosszan nézett. Aztán kijött a műhelyből az a bajszos férfi, aki a munkákat szokta irányítani. Nem értettem, miről beszélnek, de valamiért úgy éreztem, mintha rólam esne szó. És… mintha Eprecskének nevezett volna a férfi. Legalábbis a néma falak éppúgy sugározták a melegséget, mint mikor az öreg vércse szokta említeni ezt a nevet. Mielőtt elment, kedvesen megsimogatott. Bárcsak értettem volna, miről beszélnek! Bárcsak tudnám ki is az az Eprecske!

A szél felkapta fejét az ismerős név hallatán. Megkönnyebbülten elmosolyodott, mert ő tudta, miről beszélhetett a két férfi. Oh, mióta várta már ezt a beszélgetést! Végre feloldhatja titkát!

- Elérkezett az idő! - Súgott sejtelmesen Árvácska fülébe. - Ma egy különleges történetet mesélek el! Egy történetet, mely Eprecskéről szól!

- Eprecskéről?! Hát valóban létezik?
- Hallottátok? A szél ismét mesélni fog! Eprecskéről fog mesélni! - kiáltoztak izgatottan a verebek. A hír futótűzként terjedt az udvaron, és hamarosan a környék minden madara Árvácska köré gyűlt.

- Sok-sok évvel ezelőtt egy fáradt madár egy különleges magot pottyantott ki csőréből – kezdett történetébe sejtelmesen a szél. - Egy eperfa magját. Sajnos, a mag egy börtön udvarára pottyant, ahol nem sok esélye maradt a túlélésre. De ez a mag maga volt az élni akarás. Tele volt életerővel, reménnyel és szeretettel, így nem adta fel, és gyökeret vert a börtönudvaron lévő egyik sarokban régről meghagyott földszigeten. Így született Eprecske.
Az első években nem zavarta, hogy egy börtön lett otthona, hiszen kedves természete révén rengeteg barátra tett szert, és mivel ő sem zavart senkit a börtönben, így gyors növekedésbe kezdett. Ezt a növekedést azonban már nem nézték jó szemmel a foglárok. Eprecske ugyanis olyan szép nagy lombkoronát öltött magára, amely eltakarta az udvar mellett álló őrtornyot és a falra szerelt biztonsági kamera látóterét. Bizony nem is sokáig büszkélkedhetett terebélyes lombozatával. Egy szomorú napon leveleit letépdelték, ágait visszavágták.

Sokan nem adtak volna egy lyukas garast sem az életéért, de ő nem adta fel és a következő évben ismét zöld ruhában pompázott. Hiába figyelmeztették barátai, hogy ne nőjön tovább, ő meg akarta mutatni magát. Azt gondolta, díszes lomkoronájával el tudja kápráztatni az őröket, akik majd hálásak lesznek a nagy melegben szolgáltatott árnyékért.

Tévedett.
Ágait ismét lekaszabolták, és ő ott állt megcsonkítva a perzselő napon reményt vesztve, várva végzetét. Senki nem tudta, életben maradt-e. A következő tavasszal, amikor a kinti fák már rég zöldbe öltöztek, Eprecske még mindig ugyanúgy csonkán, csupaszon állt, ahogy előző évben ott hagyták. Barátai már kezdtek lemondani róla, amikor egy szürke esős hét után apró zöld hajtások jelentek meg elgyötört testén.

Az udvar minden lakója vidám táncba kezdett az örömhír hallatán. Csak Eprecske nem tudott örülni az újabb lehetőségnek, melyet az élettől kapott. Tudta, hogy a növekedés a természete, és ez ismét magával hozza majd a gyilkos pengéket, melyekkel ágait visszavágják. És valóban. Hiába hozott abban az évben Eprecske már gyümölcsöt is, melyet a szigorú foglárok is jóízűen kóstolgattak, a parancs megszületett:

A fát ki kell vágni.

A kijelölt napon azonban akkora szél támadt a semmiből, hogy az udvar mellett álló őrtorony is belerokkant. A düledező torony elbontásig senki nem mehetett az udvarra, így Eprecske nyert egy kis időt. Ekkor történt, hogy a torony bontását felügyelő százados, megsajnálva a hányatott sorsú fát, kérvényezte a parancsnoktól, hogy hadd vigye el azt falujába, ahol ismét elültetné. Így szabadult Eprecske a börtönből, így lett szabaddá az élni akarás fája.

- Gyönyörű mese volt! - szipogtak a verebek könnyeikkel küszködve. Gyönyörű mese!

- Gyönyörűnek valóban gyönyörű, de mesének nem mese! – szállt le hirtelen az öreg vércse az ámuldozó madarak közé, akik hirtelen annyira megszeppentek, hogy még elmenekülni sem tudtak. De nem is kellett félniük, mert a vércse most nem vadászni jött. Öreg szemei boldogságtól csillogtak. - Már emlékszem! Mindenre emlékszem! – nézett körbe vidáman. - Tudjátok meg hát, amit most hallottatok, nem mese volt. Eprecske valóban létezett! Itt nőtt ezen a börtönudvaron. Pont itt, ahol most Árvácska áll. És, mielőtt ki akarták vágni, itt hullajtotta el mézédes gyümölcs-könnyeit, melyből Árvácska kinőtt. Árvácska, aki – most már tudjátok – csak nevében Árvácska.

- Éljen, éljen! Éljen Eprecske! - ujjongtak a verebek.
- Éljen, éljen! Éljen Árvácska! - örvendeztek a galambok.

És mi van most Eprecskével? – kérdezte a meghatottságtól könnyes szemmel Árvácska.

- Ő köszöni, jól van. Sokat gondol rád, és már nagyon várja, hogy ősszel végre téged is mellé ültessen a százados, aki a minap nálad járt – felelt mosolyogva a szél vidám táncba kezdve.

[…A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet műhelyudvarán 2003 tavaszán - feltehetően egy madár által elpottyantott magból - egy eperfahusáng kezdett nőni. A gyorsan növekedő fát néhány év után biztonsági okokból visszametszették, amit minden évben megismételtek. 2008-ban a fa kivágása mellett döntött az intézet vezetése, mivel az zavarta az udvar rendjét figyelő kamera látóterét. 2008-ban a műhelyudvaron álló KÜ/5 számú őrtornyot a tartószerkezeteiben bekövetkezett állagromlás miatt el kellett bontani. A torony alatt növekvő fát 2008 tavaszán az intézet munkavédelmi vezetője – parancsnoki engedéllyel – kiásatta és a galgahévízi ökofaluban ismét elültette. 2009 tavaszán, a műhelyudvaron a korábbi fa helyén – egy bent maradt gyökérből vagy elhullajtott gyümölcsből - egy új csemete sarjadt ki, mely hasonló okokból ősszel várhatóan követi elődjét a Galgahévízre.]

Képek a fáról/facsoportról
A fa/facsoport adatai
Fa/facsoport elhelyezkedése: 
Fővárosi Bv. Intézet I. objektum, műhelyudvar (1055 Bp. Nagy Ignác u. 5-11)
Faj: 
eperfa
Kora: 
2
Magassága: 
3,5m
Törzskerület: 
3
Jelölő és támogatók adatai
Jelölő neve: 
Schmehl János bv. dandártábornok