1165 Budapest, Újszász u. 94.

A fa/facsoport története

Hullámok és mozgások mindenütt. A Föld őskorában járunk, abban az időben, amikor még nem volt élet a bolygón, s tomboló viharok kavarták az ősvizeket. Az Univerzum fehér zajai érzékelhetők még csak, de az Élet Fája kérgébe vésve már megjelenik az ember metállenyomata is, előrevetítve az Új Kor fémes, fülsiketítő dübörgését. A Tudás Fájáról leszakadt az első tiltott gyümölcs…

Az Élet Fája
Minden növényi jelkép közül a legösszetettebb jelentésű, egyetemes szimbólum: a fa. Élet és halál, az örökös fejlődés és növekedés, a folytonos megújulás, a kozmikus összefüggés jelképe. A fa, mint jelkép: az életfa, a kozmikummal és az istenséggel köti össze az embert. Ágai az isteni sugarasság mintáját követik, csúcsán a legmagasabb szellemi és eszmei lényeget mutatja. A fában az élet csodáját tiszteljük, azt az életet, amely megfogan, kibontakozik, erősödik, felcseperedik, terebélyesedik, gyümölcsöt ad, ültetőjét túléli, szolgálja. Népművészetünk ábrázolásaiban is töretlenül él az életfa motívuma. Gazdag meseanyag szól róla, az életfa hol égig érő fa-, teteje nélküli fa-, vagy világfaként jelenik meg. A fa, a világ maga. Ég köldöke, a föld közepe, ha kell: a világ boltozatán túlig érő ág, a menny kapuja... A világfa a régiek szerint: a termékenység és a bőség fája, a szeretet és a szerelem fája, az égig érő fa, a középpont: a felemelkedés fája, a lélek fája, a történelem fája, s – „Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (Pál 1.Kor. 15,22.) – a kereszt: a világrend fenntartója...
„Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...”
(Tóth Árpád: A fa)
Óh! Te kedves „árnyat adó”, „sátorlombú”, utak szélén, erdők mélyén, hegyek alján „sokat látó”, „sokat tudó”, évgyűrűk sokaságává érett időtlen emlékeiddel mi mindent tudnál mesélni? Irigylésre méltó helyen élsz, mondják vendégeim közül sokan. Valóban így van, hiszen a főváros porát, hangos zűrzavarát elnyelő széles zöld rengeteg, a megbékélés szigete a lakókerületem. Mondhatnám: Mátyásföld az Éden. Mostanában azonban borúval vegyes érzésekkel rovom utcáit. Két, vagy három évvel ezelőtt egyik barangolásom alkalmával karnyújtásnyira a házunktól egy különös fára lettem figyelmes. Dús lombkoronája láttán azt gondoltam volna, hogy minden a legnagyobb rendben van vele. Ám hozzá közelebb érkezve ostorcsapásként ért utol a döbbenet: egyenes törzse közepén egy hatalmas odú tátongott, csupán kérge támasztotta a „derekát”. A Természet Csodája… Nem adta meg magát. Még nem. Ereiben egyre lassabban lüktető nedvekkel, ősanya-természete mindent legyőző akaratával még így elgyengülten is ontotta ránk éltető lelkét. Akadozó lélegzete tisztította még a tüdőt. Roskadozó törzsében élet és halál kapuja… Ha nem is tehettem érte sokat, egészségét teljességgel visszaadni már nem lehetett, de legalább hetente egyszer elkarikáztam előtte, megállván egy kis gyógyítgató simogatásra. Aztán a szívem szorult össze. Hiába a felkiáltójel: óvjuk, védjük a természetet, a körülöttünk élő fákat, amíg nem késő! Élet Fája meghalt. Mára már csak rekviem szólhat érte. Legutóbb megcsonkított, meggyalázott testét, a talajból épphogy kikandikáló legyalult tönkjét találtam helyette…
Bensejét előbb emberkéz égette, mardosta ki. Most emberkéz alkotta süvítő acélfogak tépték-fűrészelték faforgáccsá küzdelmes, még eleven húsát, vérző lelkét, életet tartó kehely-kérge szilánkjait barbár tenyerek szórták szerteszét… „Csak egy fa volt, egy a sok közül…” – legyintenének rá talán nem is kevesen. Igen, „egy” fa volt csupán…, egy. De gondolnának-e arra: vajon hányadik „egy” volt a rengetegben? Míg föl nem éljük, el nem pusztítjuk a jövőt? „És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jó és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerubokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját…” –(Ter.3.22-23-24.) Az igazság pillanata érkezik. Tudjuk, nem fejeződött be semmi. Hosszúsági és szélességi körökön át, leveleket borzoló fuvallat hordozza a fa üzenetét. Gyökerei a föld mélyén épen megmaradtak. A halál szorításában, a végső órában maradt benne még elegendő éltető nedű, hogy új hajtásban egy újabb életre ébredjen. Avarillatú földben hajszálgyökerek szövődnek. Szellők szárnyán magvak szóródnak. Bölcső, ágy, koporsó… Az évszakok körforgásában, a természet színeváltozásaiban – a fák, a cserjék ágaiban, bogaiban, a levelek mintázatában – csordul már a megújult Lélek… „A megtestesült Ige a fán függve eltörölte a fán elkövetett engedetlenséget.”(Szent Iréneusz)

(Borka Elly)

Képek a fáról/facsoportról
A fa/facsoport adatai
Fa/facsoport elhelyezkedése: 
1165, Budapest, Nagyvázsony u., családi ház előtti útszegélyen.
Faj: 
xxx
Kora: 
xxx
Magassága: 
kb. 3 - 3.5 m. volt
Törzskerület: 
kb. 1.5 -2 m volt