„Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél emberemlékezet óta állott egy hatalmas, csodálatos fa. Rendkívül ritka, úgynevezett vasfa (Gymnocladus). Minden bizonnyal a híd felépítését követő tereprendezéskor ültették, mert a múlt század 50-es és 60-as éveiben már óriási, öreg fa volt. Én Paál István, nem tudva azt, hogy az a fa ki fog pusztulni, odajártam magot gyűjteni. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy a szép fényes magvakat kicsíráztassam, és hatalmas fákat neveljek belőlük. Végül tizennégy évi kísérletezés után, 1984-ben sikerült kicsíráztatnom három magot.
A kilencvenes években történt, hogy a nagy fa, az Erzsébet híd följárója mellett – kipusztult. Egy napon hajnalban, eszembe jutott, hogy az én vasfáim egyikével pótolni lehetne az elpusztult fát. Így a fa élete oly módon folytatódna, hogy a saját magjából nevelt utóda élne tovább ugyanott, ugyanazon a helyen. Ezt a gondolatot olyan szépnek találtam, hogy még aznap beállítottam a Fővárosi Önkormányzat Zöldfelület-Gazdálkodási Alosztályára, ahol Radnóczy Péter fogadott. Elmondtam, hogy évekkel ezelőtt kicsíráztattam annak a nagy vasfának a magjait, és hogy él a kertemben három kis vasfa. Szeretném megajándékozni a Fővárost az egyik facsemetémmel, s így pótolni lehetne a Belvárosi Templom előtt elpusztult vasfát.
Radnóczy úr azt kérdezte; hány évesek az én vasfáim. Mire én elmondtam, hogy naplót ugyan nem vezettem, de a következőre emlékszem: Szobrász lévén, 1984-ben, azzal a megtisztelő feladattal bíztak meg, hogy Magyar Gyulának, a nagy magyar növénynemesítőnek a portréját készítsem el. Ő a Kertészeti Főiskola egykori tanára volt, 1884-ben született, és a százéves évfordulóra kívántak a portréval megemlékezni. Amikor a szobor még agyagban volt a műtermemben, meglátogatott az egyetem akkori rektora, Somos András, és az idősebb professzorok, Probocskai Endre és Kozma Pál, akik még ismerték Magyar Gyulát, aki 1945-ben halt meg. A műhelyem nagyablakának párkányán ott sorakoztak tejfölös poharakban a kis vasfák. Probocskai kézbe vett egy kis poharat, fölemelte, magosba az ablak felé fordította, és azt mondta, hogy – vasfa. Radnóczy úr közbevetette, hogy Probocskai professzor tanította az egyetemen, hogyan lehet megkülönböztetni a kis facsemetéket egymástól.
Ősszel a kis vasfát az öreg fa mellé 6-8 méterrel odébb ültette el a Fővárosi Kertészet, mert Balázs Ákos főkertész állította, hogy az öreg fa gyökerében van élet, és ki fog sarjadni. Kovács Ágota, a Fővárosi Polgármesteri Hivatal munkatársa mondta ki a szót, hogy így az „anya és lánya” élne egymás mellett, a hídnak ugyanazon a sarkán.
Az öreg fa gyökerei sarjakat növesztettek, és termőre fordultak 2009-ben, és termőre fordult az általam nevelt fiatal fa is. Így valósult meg az, hogy „anya és lánya” egymás mellett élnek az Erzsébet híd lábánál. Amikor ültettük a fát, odajött egy ember, Nyeste István a Gyöngyösi Kertészeti Főiskola tanára, aki az 50-es évek eleje óta lakik a Március 15. téren, s ablakából közel hatvan éve rálát a szóban forgó fára. A hatvanas években egy méteres átmérőjű csatornát fektettek az Erzsébet híd melletti járda alá, a fa alatt áttörve annak gyökereit. Ez a fa pusztulásához vezetett, amely a 90-es években be is következett. Nyeste István szakmai indíttatásból lefényképezte az áttört gyökérzetet és fényképet megmutatta a tanítványainak – az ő szavait idézve – „ezt így nem szabad csinálni, de ezt így csinálják”.
Ezek után azt kérdezte Nyeste István, mondjam el, hogyan sikerült kicsíráztatnom ennek a fának a magját. Kérdésére elmondtam, hogy 14 évi kísérletezés után úgy sikerült, hogy 10-15 magot beledobtam egy bögre vízbe, két-három hét után a magok olyan nagyra duzzadtak, mint egy kisebb fajta gesztenye. Akkor borotvaéles bicskával meghámoztam a megpuhult kérget, és ott maradtak a sárgás-zöld sziklevelek meztelen. Az így meghámozott magokat ültettem tisztára mosott tejfölös poharakba, virágföldbe. Így sikerült a 10-15 magból hármat meggyökereztetnem. Végighallgatva engem, Nyeste István, azt kérdezte „ki mondta azt magának, hogy ezt így kell csinálni?” Nevetve azt válaszoltam, ha ezt valaki megmondta volna nekem, akkor nem kellett volna tizennégy éven át kísérleteznem.”
