Az öreg tölgy története
Úgy gondolom, mint minden öreg és sokat megért Tölgynek nekem is van történetem melyet, ha szavakba lehetne önteni hosszú-hosszú órákig, mesélhetnék.
A falu lakói, ahol öreg napjaimat töltöm, csak találgatják hány éve állhatok már itt, de biztosan senki sem tudja. Feledésbe merült s talán örök rejtély marad.
Sok tekintet akad meg rajtam, amikor eljönnek hozzánk az óvodába, s némi irigységgel a hangjukban jegyzik meg: „Milyen pompás fa! Csodás lehet nyáron az árnyékában a gyerekekkel játszani, pihenni.”
Régóta állok már itt, vastag gyökereket eresztve, hatalmas koronát növesztve, s már csak halványan emlékszem régi történetekre.
Az idők során sok kis élet formálódott, nevelődött koronám alatt. Az évszakok melyek jöttek és mentek, mindig új élményeket adtak a csöpp emberpalántáknak, hogy megtapasztalják a természet, okozta változásokat az életemben, azt, hogy hogyan nevelgetem a terméseimet, milyen sok száraz levelet hullatok ősszel, melyet összegyűjtögetve, hatalmas kupacokba rakosgatva vidáman ugrálnak és élvezhetik a feldobott, színes levelek kavargását az őszi szélben.
Aztán jön a tél, az álmok évszaka, amikor hócsatákat lehet vívni a körém épített várfalak biztos menedékéből. Igaz Én ilyenkor pihenek, és mégis, így is adhatok, hisz a rám hullott hó, gyönyörű, fenséges ruhába öltöztet, ágaimat gyakran borítja zúzmara és az olvadó apró jégcsapok is mind, új tapasztalatokhoz juttatják a kicsiket.
Amikor tavasszal ébredezem, bimbózó rügyeimet, apró leveleimet csillogó szempárok figyelik és keresgélnek törzsemen futkározó vidám hangya csapatokat, megbújó rovarokat és képzeljétek szarvasbogaraknak is otthont, adok, melyekre meg tanultak vigyázni felismerik a párokat és a kicsiket, s ha lepottyannak ágaimról óvatosan, visszateszik őket, mert tudják a természet kincseire vigyázni kell. Engem is óvnak, tisztelnek, ők az apró, de egyszer felcseperedő csemeték, és ha csak egyszer eszükbe jut a sok csodálatos élmény, melyet velem élhettek át, már megérte itt állnom!
Hát ez az én, mostani életem, de a legnagyobb megtiszteltetés mégiscsak az, hogy az óvoda, melynek udvarán állok miattam, és értem választotta a nevét a Százholdas pagonyban élő Micimackóra és barátaira gondolva, akik egymást segítve, kéz a kézben lépnek minden nappal egyre előrébb az életben.
