Bakonykúti legnagyobb, legöregebb fája lent áll a patak partján, néhány méterre csupán attól a nagy kúttól, ahonnan a falu ma is kapja a vizét és kapta a nevét is egykor. Ez egy fekete nyár, (populus nigra). Amikor egyik nap megmértük a kerületét, 660 cm-t kaptunk! Ebből kiszámítható, hogy a sugara kb. 100 cm-es. Ha feltesszük, hogy évenként a fa kb. fél cm-es évgyűrűket nevel, akkor a fa hozzávetőlegesen 200 éves lehet!
Könczöl Imre Várpalota történetéről írt könyvében megemlíti, hogy 1848-ban, mikor Kossuth Lajos Várpalotáról Mórra ment kíséretével, itt állt meg a pataknál kicsit pihenni, a lovak és jómaguk szomját oltani. Tehát a nyárfa ifjúkorában látta nagy történelemformáló politikusunkat is!
És még mennyi mindent! A falu egymást követő nemzedékeinek cseperedését, vidám hancúrozását a patakban és a fölötte kialakult marhaitatóban. Látta a kúthoz a messze földön híresen finom, üdítő, jó vízért jövő gyerekeket, asszonyokat vizeskannákkal megrakodva, amit aztán teletöltve ügyesen a fejükre illesztett pántra feltéve vittek haza.
Hallotta fecsegésüket, pajkos évődésüket, a pletykákat, ami olyan fontos egy falu életében ma is.: összetartja az embereket, odafigyelnek egymásra, érdeklődnek a másikról. A jóízű pletykálkodás a falusi lét fontos kelléke, idősebb korban az élet sava-borsa!
Kalmár Istvánné, Bözsi néni megrendítő története, mely valahol a nagy nyárfa környékén kezdődött
Részlet Bözsi néni naplójából:
„Kislánykaként libát legeltettünk a tó környékén. Közben játszottunk menyasszonyost, koszorút fontunk gombvirágból, ha éhesek voltunk, hazaszaladtunk egy kis cukros kenyérért, vagy sült krumpliért.
A téli időkről csak annyit: sokat csúszkáltunk a befagyott tónál. Egyszer 1933 februárjában kimentünk a tóra. Elég enyhe idő volt, és beszakadt alattam a jég. Bátyám húzott ki, a Pista. Nem mertem hazamenni, féltem, hogy kikapok. Így csatangoltam egész nap, térdig vizesen. Mikor hazamentem, mert már nagyon éhes voltam, bizony nagyon kikaptam!
Édesapám nagyon jó ember volt, de ha megérdemeltük, a térdére vett, és úgy náspángolt el szíjjal. Meg is érdemeltem, mert majdnem az életembe került.
(Bár haltam volna akkor meg!)
Olyan beteg lettem, hogy csak úgy kapkodtam levegő után. Szüleim mindent elkövettek. Széna polyva fürdőbe tettek. Egy hordóba széna polyvát tettek, azt leforrázták, és engem beleültettek egy sámlira. A lábam alá fadarabokat tettek, és letakartak pokróccal. Abban a gőzben szenvedtem lázasan. Kb. négy napig fuldokoltam, már enni sem tudtam. Szüleim felváltva virrasztottak felettem.
Egyik este bejött az éjjeliőr, Veindrech bácsi, mert már akkor egész éjjel égett a petróleum lámpa. Látta, hogy nagyon beteg vagyok. Hozott apró , téli almát, de én már nyelni nem tudtam, csak a levét szívtam ki, a többit kiköptem. Mikor hazament, azt mondta a lányának, most evett utoljára a Németh Bözsi.
Másnap reggelre nagyon rosszul lettem,. Édesapám elment a Kaufmann Pál bácsihoz. Édesanyám hozzájuk járt mosni. Elvittek Várpalotára a Szieber doktor úrhoz. Azt mondta, torokgyík, sürgősen kórházba kell szállítani!
Édesapámnak kevés kis pénze volt. Napszámból tartotta el hatod magát. Télen az egész falu rossz cipőjét, csizmáját talpalta, javította, nyáron meg kőműveskedett egy kis ezért-azért, sírköveket is csinált. Nincs olyan ház a faluban, ahol ne látnám még ma is a keze nyomát. A temetőben még ma is megismerem a munkáját. Visszatérve a betegségemhez.: édesapám lovaskocsival akart a kórházba vinni, de a doktor úr adott neki kölcsön 50 Pengőt és taxival vittek a kórházba. Édesapám az ölében vitt be, mert már eszméleten kívül voltam.
Mikor felébredtem, le voltam kötözve, egy cső volt kivezetve a nyitott gégémen. Hang nem jött ki a torkomon. Szegény szüleim gyalog jöttek be Kutiból Fehérvárra látogatni. Be nem jöhettek, mert a fertőző osztályon feküdtem. Az ablakból néztem őket, ők meg az országútról engem, mikor már jobban voltam. Volt egy fehérvári beteg, Rózner Rózsi, Fehérvár, Horog u. 5. számú lakos, szintén torokgyík beteg volt. Őt időben vitték, nem kellett gégemetszést végezni nála. Mikor már suttogni tudtam, ő közvetítette le a szüleimhez. Ez 1933-ban történt, nyolc éves koromban. Hálánk jeléül meghívtuk Rózsit a kuti búcsúba, ami augusztus 15-én van. El is jött.
Hogy visszatérjek a betegségemhez, három hét múlva jött értem édesapám. Nézd, varrtam neked cipőt! Boldogan húztam fel a csizmaszárból készült cipőt. Ez volt az első cipőm, ami a lábamra való volt. Kerékpárral hozott haza édesapám Fehérvárról. Boldog voltam, hogy ismét láthatom Édesanyámat és testvéreimet: Pistát, aki akkor 11 éves volt, és Imrét, aki akkor két éves volt.”
Bözsi néni elbeszéléséből tudjuk, hogy a nagy nyárfa nem egyedül állt a patakparton. Több hasonló méretű társa is volt ott. Bözsi néni emlékszik rá, hogy gyerekkorában rendszeresen jött a faluba egy teknővájó cigány család, a Mozojkáék. Mozojka volt a kislányuk, akivel a többi gyerek, köztük Bözsi néni is szívesen játszott a patakparton. Sátruk mindig patyolattiszta volt. A nyárfák vastag törzséből nagy disznóvágáskor használatos teknőket, mosóteknőket, keskenyebb részeiből meg kisebb melencéket,dagasztó tálakat faragott ki Mozojka édesapja.
A nagy nyárfa egyedül maradt a patakparton ifjabb társaival egy sorban. Azonban nagyon fontos szerepet tölt be ma is a környék lakói számára. Minden meteorológusnál pontosabban előre jelzi a vihar közeledtét. Az első légmozgások először a nagy fa felső, 25-28 méter magas lombleveleit rezegtetik meg. Erről a sajátos susogásról az ott lakók már tudják, hogy fél óra múlva kitör az égi háború!
